— Gyilkossági csoport?

— Igen — válaszoltam nyájasan. Billy Blackwell vagyok.

Az ember sohasem tudhatja, lehet, hogy a drót másik végén egy fontos személy beszél. Ezúttal az a marha Santhos hívott a napi beszámolójával, amely olyan üres volt, mint a nyári tökfőzelék.

Ebben a nyavalyás városban az utóbbi hónapokban nem történt semmi említésre méltó. Az emberek szeretik a békét és a nyugalmat. Minden átmenet nélkül egymás nyakába ugranak. Félreértés ne essék: én nem vagyok egy vérszomjas pali, de például ezen a héten csak egy érdekes esetünk akadt, de azt se nekem, hanem a nagyszájú Breddingnek adták.

Megrezzentem. Valaki kopogott az ajtómon. Egy középkorú, megnyerő külsejű ember lépett be az irodámba. Sokáig némán álldogált a küszöbön kalapját az ujjai között forgatva.

Hellyel kínáltam.

— Mit tehetek önért?

— Gyilkossági csoport?

— Igen... Blackwell vagyok.

— Warren Thomas. A Venworth utcában lakom, a 265-ös szám alatt. Itt van a rendőrségi épülethez közel.

— Tudom, hogy hol van a Venworth utca.

— Szóval... a dolog nem olyan egyszerű.

— Mit akar ezzel mondani?

— Nem egy, hanem több gyilkosságról van szó.

— Értem...

Már nem voltam éhes. Ebből lesz valami!

— Pontosan harminckilenc gyilkosságról volna szó, uram.

Megint egy mániákus. Egy őrült, egy szürke emberke az utcából, aki szerepelni akar az újságokban meg a televízióban. Értem, értem. Mégis rendreutasítottam.

— Kérem, ne feledje el, hogy hol van. Ha netán viccelni akar, akkor rossz helyen jár.

Mr. Warren Thomas vigyorgott.

— Nem tréfálok, drága uram. Harminckilenc gyilkosságról teszek beismerő vallomást. Szigorú listát vezetek a történtekről. Hiba nem csúszhat a számításomba.

— Mit beszél? Harminckilenc áldozat? Ha most azt mondja, hogy valamennyi tettét ugyanabban az időpontban követte el, akkor...

— Mit gondol ön rólam? Kire, mire hasonlítok én magának? Az a gyanúm, hogy mégsem értettük meg egymást. Egyáltalán... dőreség! Harminckilenc gyilkosságot egyidejűleg elkövetni?!

— Tévedtem volna?

Összeszedtem magamat. Sok mindent hallottam, sok mindenkit hallgattam végig hosszú pályafutásom alatt. Most nevetnek rajtam, mert elszúrtam a dolgot. Talán nem is bolond ez a hapsi...

— Mindent elmondok önnek — dőlt hátra a székén Warren Thomas. — Összesen kilenc évre volt szükségem ahhoz, hogy tervemet megvalósítsam. Kilenc évre, rendőrkapitány uram!

— Az áldozatok ebben a városban éltek?

— Nemcsak ebben a városban, hanem ebben a városnegyedben. Megkaptam a területemet, és én mindig tartottam magamat a szabályokhoz.

— Mikor történt az első gyilkosság?

— 1997-ben, újév napján.

— Minden esetben ön volt a tettes?

— Igen...

Elnézést kértem, és néhány pillanatra átrohantam a szomszéd szobába. Minden ellenőrizhető, nem igaz? Az ügyeletesnek azt mondtam, nézze meg, hogy mi történt Venworthban 1997 első napján. Megkaptam a dossziét a felderítetlen bűntény adataival.

— Venworthban 1997. január elsejétől negyvenegy gyilkosság történt. Egyik bűneset tettesét sem sikerült elcsípni — mondta szárazon az ügyeletes.

Visszatértem az irodámba. Warren Thomas nem mozdult a székéről. Mosolygott. Vártam, hogy megkérdezze, mit csináltam a szomszéd szobában.

— Mondja el a sztoriját...

— Mit mondjak önnek, rendőrkapitány úr? Egész idő alatt, amíg a terveimen dolgoztam, maguk három embert tartóztattak le.

— Mégsem ön követte el a gyilkosságokat?

— Én azt akartam mondani: maguk abban a hiszemben cselekedtek, hogy a gyilkost vették őrizetbe. A bíróság aztán mindhármunkat felmentette. Nagy bűn ártatlan embereket lecsukatni, nem?

— Legyen világosabb. Ön azt állítja, hogy harminckilenc személyt gyilkolt meg, de az imént az irattárban megállapítottam: az elmúlt kilenc évben Venworthban negyvenegy gyilkosságot követtek el. Két gyilkosság plusz vagy mínusz. Lenne szíves megmagyarázni?

— A dolog egyszerű. A városnak ebben a részében még egy gyilkos működik, és önök a tettest nem csípték el. Végeredményben mit számít az a két gyilkosság?!

Warren előhúzott a zsebéből egy papirost.

— Parancsoljon. Az áldozatok névsora, pontos dátummal... Pedáns ember vagyok. Mindent feljegyeztem.

Gyorsan átfutottam a listát.

— Miért tette, ember?

— Meg akartam szabadulni az idegfeszültségtől.

— Az előbb azt mondta, hogy az áldozatok ebben a városnegyedben éltek?

— Drága rendőrkapitányom, gondolja meg. Ha mindenki a városnak abban a részében ölne, ahol kedve szottyan, bizony nagy volna a tumultus. A munkában az a legfontosabb, hogy az ember minél több pontot szerezzen, hiszen a végelszámolásnál ez dönti el, ki érdemli meg az esztendő nagymesteri címét.

— Csak nem akarja azt mondani, hogy ön valamilyen versenyben vett részt?

— Dehogynem. A vetélytársam — hogy is mondjam — sokáig a sarkamban volt, de az elmúlt kilenc esztendőben hétben én voltam a győztes.

— A gyilkosságokat pontozták?

— Igen, de nem egyformán. Van ilyen gyilkosság és van olyan gyilkosság. Önért, például sokkal több pontot érdemelnék, mint egy egyszerű könyvelőért...

Õrült, semmi kétség, őrült.

— A vetélytársa visszalépett?

— Visszalépett, de nem a saját akaratából. Ostoba volt. Lecsapott egy ékszerészre, pedig mindenki tudja, hogy az ékszerészek nem válnak meg a revolvertől. A vetélytársamat megölték... Bumm, vége, nincs tovább. Sajnos. Pedig a versenyfutásunk az utolsó pillanatig nagyon izgalmas volt. Nagy kár, hogy vége...

Ó, most már értem, hogy miért nem csíptük el a tetteseket! Nem volt indítóok! A gyilkosok passzióból öltek, nem pedig haszonlesésből vagy bosszúból. Az áldozatokat nem is ismerték. A nyomok emiatt nem vezettek sehova.

— Szeretnék öntől egy magáncellát kapni — mondta Warren Thomas —, legalábbis az első hónapokra, amíg meg nem szokom a börtönéletet.

— Mindezt azért tette, hogy levezesse az idegfeszültséget? Legalább sikerült?

— Hogyne, természetesen.

— Mit szólna egy új partnerhez, Warren Thomas?

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. Sohasem dohányoztam
15. Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. William Webb: Szédülékenység
21. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!
22. Elmer Grant: Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?
23. Vincent Lovano: Megmondom őszintén
24. Chris Pollack: Most megcsókolhatsz!
25. Elmer Grant: A becsületes zsebmetsző
26. George Mulholland: Hát önre nem ügyel senki?
27. Chris Pollack: Tehetségtelen, mint a főtt tök
28. Lester Young: Öt százdolláros
29. Burt Wiseman: Jó napot, George!
30. Ed Grant: Eltemették, megsiratták...
31. Leonard Wayne: Más mint a többi
32. Elmer Greenwood: Az az ember visszatért
33. Carl Lorimar: Nem ügyelt az apróságokra
34. Mark Minghella: Na és a detektívek?
35. Larry Sisner: Nyugodt lesz az álma
36. Larry Sisner: Égnek állt a haja 
37. Edgar LeRoy: Nincs mitől tartani
38. Carl Eastman: Én nem tettem semmit
39. Carl Wiseman: Megmentette az életét