home 2024. június 13., Antal napja
Online előfizetés
A csillagokig szól a hangja
Szerda Zsófia
2024.04.26.
LXXIX. évf. 17. szám
A csillagokig szól a hangja

Kiss Tivadar tenor. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakán végzett. Több híres előadásban láthatta a közönség. A Bánk bánban Ottóként, a Varázsfuvolában Monostatosként, a Fidelióban Jaquinót, Boito Mefistofeléjében Wagnert játszotta.

Jelenleg a Magyar Állami Operaház magánénekese, 2011-ben elnyerte annak Juventus díját, emellett a Hannoveri Staatsoper, Linz, Párizs, Mannheim és a MÜPA társulatának is állandó vendégművésze.  

* Opera és komolyzene. Az ember életébe ez nem óvodás korában kúszik be. Hol kezdted művészként bontogatni a szárnyaidat?

— Korán kezdődött a színpad iránti szeretetem. Édesanyám, Kiss Edit az Egység Művelődési Egyesületben dolgozott Nagykikindán, édesapám, Kiss József is amatőr színész volt, akkoriban nagyon sok tagja volt a színháznak, különféle szekciók működtek. Az egész általános iskolás koromat ott töltöttem, amikor csak tehettem, bementem, iskola előtt vagy után, mert mindenki ott volt, felváltva jöttek a művészek reggeltől estig. Én is művészlélek vagyok, szavalni kezdtem Kökény Gizellánál, de jártam néptáncra is Kátai Tiborhoz, furulyázni Szabó Csillához (akit a Ki mit tud?-on tilinkós kislánynak neveztek), az évek során mind a barátaimmá váltak. Ahogy Lepár Ferenc bácsi, Komarek Magdolna, Tóth János, aki a bérmakeresztapám is volt, Tóth Hajnalka (általános iskolás tanítónőm, kinek gyermeke, Tóth Ramóna a legjobb barátnőm), és sorolhatnám. Szóval lényegében minden itt kezdődött. Azután beiratkoztam zeneiskolába zongora és elméleti szakra, ez adott egy jó alapot a szabadkai középfokú zeneiskolához.

* Mégsem lett belőled zongoraművész.

— Nem, rá kellett döbbennem, hogy nagyon sok jó zongorista van, aki rengeteget, akár napi tíz órát is gyakorol. Én nem szerettem gyakorolni, s ez elég gyorsan ki is derült, már a középiskola elején. Mivel kétszakos voltam, a hangszer mellett zeneelméletet is tanultam, a zongorát nem folytattam tovább. Azután egy Szent Száva-napon jeleztem a magyartanárnőnek, hogy szívesen elmondanék egy verset a zeneiskolában az ünnepségen. Ő rábólintott, majd a műsor után odajött hozzám Baráth Emília énektanárnő, és azt mondta, szerinte jól lehetne értékesíteni ezt a nagyon kifejező előadásmódomat az éneklésben, így a második évet már úgy kezdtem, hogy elmélet mellett ének szakra is jártam. A hat évet ezután három év alatt végeztem el, sűrű időszak volt. 

* Vagyis itt az operaéneklési technikákkal ismerkedtél, így egyértelmű volt, hogy a következő lépés Budapest lesz?

— Igen, hiszen olyan alapokat kaptam, amelyek egyértelműen efelé irányítottak. De Újvidékre is felvételiztem. Fel is vettek önköltségesen, mert már ott jeleztem, hogy Pest jobban vonz. Nagyon sokat gyakoroltam az éneket. Mindent megtettem, hogy sikerüljön. Versenyekre jártam, nyertem is egy nemzetközi énekversenyen Rumán. Amikor felvételiztem, akkor került az egyetemre Marton Éva, ő lett a tanszékvezető (Andor Éva után, akinél Baráth Emília is tanult, akinél pedig én kezdtem a szakmát). Szépen összeértek a szálak. Volt egy előfelvételi is, de még előtte egy nagyon jó élményben volt részem, Dévity Zoltán, aki karvezetést tanult akkor Budapesten, egy hétvégén felhívott. Éppen Nagykikindán voltam, azt mondta, üljek vonatra, és menjek Pestre, mert Marton Évának lesz kurzusa, és engem is be tud vinni, emellett karvezetői szakon is lesznek nyílt kurzusok, oda is benézhetek. Még éjjel felutaztam Pestre, egy órát sem aludtam, izgatott voltam, és még elég fiatal is. Zoli megvárt, elvitt reggelizni, s 10-től már kurzusokon ültem. Andor Évánál, Marton Évánál, este Pillangókisasszonyt nézhettem az Operában, megismertetett egy csomó emberrel. Ő elég bohém ember volt, így fel kellett találnom magam. A Márton Áron Kollégiumban aludtam, de oda is be kellett engem szöktetniük. Vasárnap reggeltől hétfő estig nem aludtam, aztán kedden folytatódtak az izgalmak tovább. A Régi Zeneakadémián Köncs Boldizsár fogadott, és meghallgatott, a Bartók Konzervatórium kollégiumában aludtam egy másik nap, szóval kalandos volt, de nagyon megtetszett ez a világ.

* Akkor a Magyar Állami Operaházba is könnyen bekerültél?

— Már az egyetem alatt felfigyeltek rám, úgyhogy tanulás mellett én párhuzamosan énekeltem az Operában is. És itt vagyok immár tizenkilenc éve. 

* Emlékszel az első fellépésedre?

— Azt nem olyan könnyű elfelejteni, ráadásul nagyon izgulós típus voltam. A Jövő Háza Teátrumban léptem fel, a Mozart-maratonon, Kovalik Balázs rendezésében. A közönség, mely három Da Ponte-operát nézhetett meg, tizenkét órányi tömény operát kapott. Figaro házasságát, a Cosi van Tutte-ot és a Don Giovannit. Elég nagy dolog volt, hogy én is benne lehettem, ezzel debütáltam Magyarországon. Magában az Operában pedig Csajkovszkij Anyeginjével, ahol Trique epizódszerepében mutatkoztam be. Aznap nem ettem, annyira izgultam. Egyébként az évek során rájöttem, hogy a rutinnak és a munkának köszönhetően csökken az izgulás is, hiszen rengeteg tapasztalatot szerzel, legyenek azok bukások vagy szárnyalások. 

* Bukások? Mit értesz ezen?

— Lehet, nem azt, amire te gondolsz, csak annyit, hogy nem vagyunk robotok, és néha elbukunk. Ezt a közönség észre sem veszi, de te érzed, s a kollégák is jelzik, ha valami rosszul sült el. De olyan is megtörtént már, hogy elment a hangom előadás közben. Ezt már a közönség is érzékelte. Nagyon kellemetlen, de ilyen is történhet. Ebből is tanultam, hiszen akkor betegen léptem színpadra, mert még nem tudtam, hogyan kell lemondani egy előadást, s a többiek nyomására úgy döntöttem, megcsinálom betegen. Hát ez volt a tanulópénz. Most már fel tudom mérni, mi az, amit el tudok énekelni betegen, s mi az, amit nem.

* Egy operaénekes számára a legnagyobb ellenség egy torokfájás?

— Én eddig maximum két előadást mondtam le, ráadásul akkor is be kellett mennem, és lejátszanom, azaz mímelnem, hogy én éneklem, mert nem volt második szereposztás, a színpadon álltam, és valaki oldalról beénekelte a szólamomat. Ez még a COVID alatt volt, maszkban kellett színpadra menni, úgyhogy észre sem vették a nézők. Egyszerűen csak el kell fogadni a dolgokat, illetve legyőzni a félelmet, mely rendkívül romboló tud lenni. Azok az énekesek, akik szinte hipochonderek, mindig akkor betegszenek meg, amikor teljesíteni kell. Ez eleinte nálam is így történt, minden vizsga előtt megbetegedtem, s ezért halasztanom kellett. De még így is én voltam az osztályban az egyetlen, aki időre fejezte be a tanulmányait. Úgy, hogy mellette az Operában is dolgoztam.

* Tegyük félre most a bukásokat és a betegségeket, mesélj egy kicsit a szárnyalásokról is. Azokról a bizonyos nagy élményekről.

— Konkrét élményt nem tudok mondani, inkább pillanatok ezek. Hogy mit tanulsz meg, hogyan sikerül valami, kivel dolgozhatsz együtt, ilyenek. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert énekelhettem a régi nagy „öreg” művészekkel. Ez óriási dolog. Szárnyalásként fogtam fel azt is, hogy sikerült kijutnom külföldre, először Hannoverbe, utána Mannheimba. Hannoverbe egy produkcióba hívtak vendégművészként, hat hónapig tartott az ottlétem, s ezután felvettek társulati tagnak négy évre, majd úgy döntöttem, nem vállalom tovább. Nagyon nagy volt a nyomás, a stressz. Az ott egy A kategóriás intézmény világsztárokkal, akik mellett én is énekelhettem, emiatt „túlvigyáztam” a hangom, és talán éppen ezért sokat betegeskedtem. (Végül vendégművészként mégis kimentem 2018-ban.) Amikor félsz, a szervezeted kortizolt termel, az immunrendszer ezért úgy érzékeli, hogy beteg vagy, eközben pedig valóban bekerülnek a vírusok a szervezetedbe, és megbetegszel. Ezért úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet, és hazamentem Nagykikindára.

* Ebben az időszakban nem is énekeltél?

— Nem. Kellett egy kis pihenés, lazulás. Nem kellett énekelnem, sapka és sál nélkül szaladgáltam télvíz idején, mégsem betegedtem meg egyszer sem, ekkor jöttem rá, hogy az agy mennyi mindent képes maga generálni.

* Most mik a következő munkáid, terveid?

— Harmincnyolc éves vagyok, úgy tűnik, megértem rá, hogy Wagnert énekeljek. A hangom megvan hozzá, remélhetőleg a fizimiskám is, a német nyelvet Hannoverben tökéletesítettem. Wagner Ring-ciklusa, azaz A Nibelung gyűrűje egy tetralógia, a következő négy részből áll: A Rajna kincse, A walkűr, Siegfried és Az istenek alkonya. Nekem a Siegfriedben van szerepem, én éneklem a nagy Mimét, mely egy 251 oldalas szerep, ónémet és Wagner kitalált szavaival, illetve szövegeivel, tehát három és fél órát kell énekelnem kettesben a színpadon Siegfrieddel. Ezt a szerepet csak kevesen tudják énekelni a világon, sokan ki is öregszenek belőle. Nekem is ad hoc jelleggel jött, valaki visszaadta a szerepet, így kerültem én a képbe. Wagner operáinak főszerepeire külföldi sztárokat szoktak hívni, de Ókovács Szilveszter szerette volna, ha az egész Ring-ciklus magyar énekesekkel hangzik el. Hozzáteszem, Rozsos István óta, huszonöt éve senki nem énekelte, s ő is csak magyar nyelven, nem ónémetül. Három hónapom volt megtanulni, tavaly mutattuk be, s külföldre is szeretném kivinni. A Rajna kincsében is én játszom, ott a kis Mimét, így ezzel a kettővel már ismét elindulnék külföld felé. Egy operaénekes pályájában ez a következő lépcsőfok negyvenéves kora körül. Wagnereket és a német repertoárt énekelni. 

* Azt mondod, hogy ezt egy fiatal énekes nem is tudná elénekelni?

— Lehet, hogy el tudná, s az is lehet, hogy öt év múlva elmenne a hangja. Ezek felépített dolgok, és okosan kell csinálni, előrelátónak kell lenni. Ma már nincsenek ilyen értelemben vett felépített pályák, amikor apró lépésenként haladsz előre, mindig csak egy kicsivel többet vállalva. Ha két lépcsőt akarsz ugrani, lehet, nagyot esel. Idejekorán elénekelnek valamit, azt megsínyli a hangjuk. Olyan ez, mint a sport. Ha gyerekként hirtelen felemelsz 120 kilót, valószínű, hogy nemsokára a lumbágó is megérkezik. Építkezni kell, s erősnek lenni a politikával, a főnökeiddel szemben, hallgatni a jóakaróidra, akik támogatnak. Ez egy könyöklős szakma, sok mindenre kell figyelned, és néha eltávolodni, még ha csak néhány órára is.

* Más munkát vállalni vagy valami hobbit keresni?

— Mindkettő. Rengeteg nagy énekes jár el például takarítani az éneklés mellett, mert kikapcsolja az idegrendszerét. Nagy változások történnek most a mikro- és makrokörnyezetemben egyaránt, infláció, háború, ez mind megviseli az embert, úgyhogy én például a Marriott Hotelbe járok reggeliztetni, ha van időm. Bejelentkezem, és elvagyok a konyhán, lesöpröm az asztalokat, nem gondolkodom, egy kicsit mást csinálok. Emellett ott az edzőterem, ahol funkcionális tréningre járok, ott sem művészek vesznek körül, hanem átlagemberek. El kell néha szakadni az operától, különben az ember hajlamos túlgondolni dolgokat. Én ezzel ellensúlyozom, mert még sokáig szeretnék kiegyensúlyozott operaénekes maradni, és sokat énekelni.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..