A párizsi bíróságon Paul-Christian Brél bűnügyét tárgyalták. A vádlott tolókocsiban várta, amíg felolvassák a vádiratot. Sápadt volt, és reszketett az ajka. Gyilkossággal vádolták.

A védőügyvéd lépett a színre.

— Főügyész úr! Tisztelt esküdtszék! Szeretném megszólaltatni Paul-Christian Brélt — kezdte beszédét.

— Ennek semmi akadálya — válaszolta a főügyész.

— Uram — fordult a védőügyvéd Brélhez. — Mondja el nekünk, mi történt augusztus 13-án, éjszaka.

— A nevem Paul-Christian Brél — mutatkozott be a vádlott. — Három évvel ezelőtt Lille felé fordítottam a gépkocsim kormánykerekét. Én ugyanis ott élek...

*

Tehát Párizsból tartott hazafelé. Az első benzinállomásnál lefékezett, és a gépkocsit a „mesterek"-re bízta. Brél betért a falatozóba, és szendvicset rendelt magának. Rajta kívül egyetlenegy vendég sem tartózkodott a lokálban. Éppen kifelé indult, amikor belépett a terembe egy csinosnak mondható fiatal nő.

— Elnézést — mondta elpirulva —, lekéstem az autóbuszomat.

— Nem tesz semmit — mosolygott Paul-Christian. — Ha akarja, elviszem Lille-be.

— Ön egy angyal. A meghívást elfogadom.

A leányt Sylvie-nek hívták. Nem unatkoztak a kocsiban, mert a nő beszélőtehetsége csodálatos volt. A következő napokban többször is találkoztak. Paul-Christiannal madarat lehetett volna fogatni, mert azt hitte, hogy megtalálta az igazit, a leányt, akit évekig keresett. Nem sokáig gondolkozott, megkérte a lány kezét. Sylvie boldogan igent mondott. Tíz napot töltöttek Egyiptomban a piramisok és az oázisok árnyékában, majd megszálltak St. Gabenben. Paul-Christian villájában. Hetekig úgy turbékoltak, mint a galambok. Mindez azonban nem tartott sokáig, és Paul-Christian visszatért az irodájába.

A férfi a szakadék szélén vezette a gépkocsit gyorsan és magabiztosan. Sylvie gondtalanul dúdolt egy buta dalocskát. Az útra hirtelen egy nagyobbacska szikla gurult valahonnan fentről. Paul-Christian megőrizte lélekjelenlétét, ügyesen megkerülte, de nem sikerült elejét vennie, hogy a gépkocsi fel ne boruljon. Sylvie megúszta a szerencsétlenséget, egy karcolás sem esett szép arcán. Paul-Christian a kocsi alatt maradt.

Hamarosan megérkeztek a mentők. A baj nagyobb volt, mint hitték. A férfit sokáig ápolták a kórházban, végül azonban kiderült, többé sohasem állhat lábra, tehát Paul-Christiant tolókocsiba ültették.

Az élet betegen, bénán nem túl izgalmas, gondolta Paul-Christian. Magába zárkózott, és gyakran napokig egy szót sem szólt. Sylvie a férje mellett maradt. Így múlott el egy hosszú esztendő.

— Ma semmit nem ettél, drágám — mondta Sylvie, és eltette a tányért. — Az orvos megparancsolta, hogy sokat egyél, nem igaz?

— A pokolba — csattant fel Paul-Christian dühösen. — Nem vagyok gyerek. Ne forgolódjatok körülöttem minduntalan. Elegem van az orvosokból is! Nincs szükségem orvosságokra és tanácsokra!

A fiatal Morris Gravent tartották a város legjobb orvosának. A szerencsétlenség első napján meglátogatta Paul-Christiant, és azóta alig mozdult a beteg mellől. A ház barátjának mondta magát. A város polgárai arról suttogtak, hogy a gyakori látogatásoknak egyéb okai is vannak. Egy napon Paul-Christian éppen egy könyvben lapozgatott, amikor hangokat hallott a nappali felől. A tolókocsiját az ajtóhoz gurította, és volt mit látnia. Az orvos Sylvie blúzán babrált, és a nő szótlanul tűrte.

Ezután búskomorrá vált. Paul-Christian tudta, hogy nem tehet semmit, de a látvány — Sylvie az orvos karjaiban — görcsbe szorította a szívét.

— Az ön állapota szépen javul — mondta egy alkalommal Morris. — Előírunk egy hasznos terápiát. Megmozgatjuk a végtagjait.

— Miért törődik velem, doktor úr? Maga tudja legjobban, hogy én már sohasem állhatok talpra.

— Csillapodjon. Ez a pszichikai sokk hatása. Állítom, hogy a paralízis gyógyítható. Ne adja meg magát, barátom.

Sylvie lépett be a szobába.

— Mi történt? — kérdezte.

— Beadtam a férjének egy injekciót — válaszolta az orvos. — Hamarosan elalszik. Nyugodjon meg, az istenért. Adok valami nyugtatót.

*

— Ó, Morris... meddig bujkálunk? — súgta Sylvie, amikor kettesben maradtak. — Miért ígérted meg neki, hogy meggyógyítod? Hiszen te is tisztában vagy azzal, hogy...

— Halkan, szívem. A remény élteti. Talán megváltozik a hangulata. Légy óvatos, Sylvie. Nem szabad magunkra vonnunk a figyelmét. A problémát hamarosan megoldjuk...

Sylvie közbevetette.

— Nem! Nem tehetem meg! Paul-Christian olyan jó volt hozzám. Meg aztán... félek. Leleplezhetnek bennünket.

— Szerencsétlenség lesz, érted?

Másnap Paul-Christian megmerevedett a dühtől. Sylvie a házba hívatta az orvost, aki ismét az orvosságosüveg és az injekcióstű után nyúlt, majd elaltatta a páciensét.

— Szombaton a St. Gaben-i villában — súgta már az ajtóban.

*

Sylvie másnap gyengéden közölte a férjével, hogy a víkendet a St. Gaben-i villában szeretné eltölteni. Paul-Christian bólintott. Neki igazán mindegy volt. A villában mégis megkérdezte:

— Miért cipeltél ide?

— A doktor azt mondta — válaszolta Sylvie —, hogy a tengeri levegő jó hatással van az idegrendszerre, drágám.

— Te meg az a nyavalyás doktor! Tudom, amit tudok! Elhatároztátok, hogy félrelöktök az útból. Még élek! Figyelmeztetlek, hogy nem adom meg magam egykönnyen.

A nő arcán egy izom sem rezdült.

— Ne beszélj ostobaságokat, Paul-Christian. Miért akarnánk félrelökni? Hiszen szeretünk, nagyon szeretünk téged...

A hálószobában volt egy ajtó, amely a tengerre nyílott. Paul-Christian a tolókocsit az üvegfal mellé gurította. Szomorú előérzete volt. Látta, mindent látott. A kapu előtt az orvos gépkocsija, tehát a hóhér megérkezett. Meg akarja ölni! Váratlanul kicsapódott a biztosíték. Paul-Christian ijedtében felpattant, és összeszorított fogakkal megpróbálta a lehetetlent. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy a lábai engedelmeskednek a parancsnak. Nagy nehezen a függönyhöz vonszolta magát, és ott elbújt.

*

A következő pillanatban az orvos betoppant a szobába. Gyertyatartóval a kezében. Sylvie megjavította időközben a biztosítékot, mert a szoba fényárban úszott. Az orvos csodálkozva körülnézett, majd megvonta a vállát, és gépiesen beült a tolókocsiba. Ezután Sylvie rontott be a szobába, és nem sokat teketóriázva a tolókocsit az ajtó irányába lódította. Az üvegajtó beszakadt, a tolókocsi pedig, benne eszeveszetten ordítozó orvossal a tenger sziklás partjára zuhant.

Sylvie megpillantotta a férjét, és felsikoltott.

*

A védőügyvéd megtörölte a homlokát.

— Tisztelt főügyész! Tisztelt esküdtszék! Mindent hallottak. A beismerő vallomást a kezemben tartom. Sylvie Brél, a vádlott felesége írta, mielőtt öngyilkos lett. Van még valakinek kérdése?

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. Sohasem dohányoztam
15. Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. William Webb: Szédülékenység