Na és a detektívek?

Na és a detektívek?

„Néhány perc elmúltával elhangzott a végzetes lövés. Egy tompa zuhanást hallott, azután csönd. Lorette megjelent az ajtóban, és sápadtan Ed felé intett.”

— Olyan egészséges vagy, mint a makk — mondta dühösen Ed. — Ha nem teszed, amit muszáj megtenned, ezer évig él. Minket túlél, arra mérget vehetsz, Lorette.

Lorette az undortól fuldokolva nézett Edre. Magas, karcsú, kisportolt testű leány volt, és semmiben sem hasonlított idősebb testvérére, aki olyan sápadtan járt-kelt a házban, mint valami holdkóros.

— Miért éppen én? — kérdezte Lorette.

— Nekem nincs bátorságom, ugye? Ezt akarod hallani! Ezt mondjam? Hát igenis berezeltem. A vér látványa az őrületbe kerget. A puska kiesik a kezemből. Emlékszel? A vadászaton majdnem szétlőttem a fejemet.

Loretta felkacagott, és leintette a beszélőt.

— Ismételjük meg a „forgatókönyv”-et. Besurransz a dolgozószobába, rásütöd a régi belga vadászpuskát — mondta Ed gyorsan. — Te tudsz bánni a fegyverrel. Ha megérkeznek a rendőrök, majd azt mondom, hogy ezekben az öreg mordályokban nem lehet megbízni. Éppen tisztogattad a csövét, és egy óvatlan pillanatban...

— Tiszta sor. Szerencsétlenség.

— Úgy van. Én azonnal berohantam a dolgozószobába, és mindent láttam. Hát nem egyszerű?

Az udvarban megcsikordult az istálló ajtaja.

— Ne remegj — súgta Lorette — Még nem történt semmi, s te máris rángatódzol. Mi lesz veled, ha az öreg beadja a kulcsot?

— Tudok vigyázni magamra. Gondoljunk a pénzre... Évekkel ezelőtt is megtehettük volna, akkor, amikor édesanyánk meghalt. Az öreg minden pénzét belefektette ebbe a nyavalyás farmba. Négymillió dollár lovakra és tehenekre! Őrület! Kísérleti farm, marhaság!

— Félek, Ed. Gyenge leszel. Megtörsz a keresztkérdések alatt.

— Ne aggódj! Ha pénzről van szó, akkor tudok uralkodni magamon.

— Csak a vértől irtózol, mi?

— Erről nem beszélünk. Nézd, ha megtudják, hogy a múltban kártyaveszteségeim voltak, megvan az indítóok. Minden a nyakamba zúdul. Megteszed, Lorette? Ma délután? Nincs egy perc vesztegetni való időnk se.

Ebben a pillanatban az ajtó előtt megcsikordult a kavics, ami az öreg közeledtét jelezte.

— Most uralkodj magadon, Lorette.

*

Két óra múlt el. Ed úgy vélte, hogy elérkezett a tettek ideje. A házban az öreg, Lorette és Ed. A házvezetőnő a városban, a szolga az udvarban. Az öreg bevonult a dolgozószobába, amelynek falán a vadászpuska lóg.

— Bízom benned — súgta Ed. — Mehetsz.

Ed leült, és várt. A hátán hangyák mászkáltak, a szíve a torkában dobogott. Néhány perc elmúltával elhangzott a végzetes lövés. Egy tompa zuhanást hallott, azután csönd. Lorette megjelent az ajtóban, és sápadtan Ed felé intett.

— Most már bemehetsz...

Ed berohant a hatalmas dolgozószobába. Az egyik sarokban az íróasztal felett vadászpuskák lógtak a falon. A zöld szőnyegen a belga fegyver hevert, és néhány golyó.

— Hol van? Hol a holttest?

Lorette a dívány mögé mutatott. Ed gondolkodás nélkül letérdelt a padlóra, és alaposan szemügyre vette az öreget, aki mozdulatlanul hevert az egyre szélesedő vértócsában.

— Gratulálok — sziszegte a fogai között. — Alapos munkát végeztél. Most jöhet a nagy mese, Lorette. De ezen is túlleszünk majd...

Ed szánalmas látványt nyújtott. Lorette időközben felvette a telefonkagylót, és feltárcsázott egy számot. Nem sokkal ezután megjelentek a házban a nyomozók. Az egyik szívélyesen üdvözölte Edet.

— Cortes felügyelő — mutatkozott be. — Sajnos, ami történt, megtörtént...

Ed falfehéren bólintott.

— Borzalmas — rázkódott meg a másik detektív, aki szintén bemutatkozott. Cortes nyugodtan helyet foglalt az egyik karosszékben, és feltette az első kérdést.

— Most halljuk! Mi történt?

— Szóval... én... én éppen a házban tartózkodtam. Az orvos tanácsára, mert benáthásodtam. A könyvtárban unatkoztam éppen, amikor Lorette hazatért a városból.

— Látta a húgát, amikor megérkezett?

— Igen... Azonnal a dolgozószobába sietett. Szóval nem volt szándékomban, hogy kihallgassam a beszélgetésüket, de néhány mondat megütötte a fülemet. Megint veszekedtek, igen, veszekedtek. Hm, a pénzből sohasem elég.

A felügyelő felvonta a szemöldökét.

— Veszekedtek? A húga azt mondta, hogy...

Lorette idegesen közbevágott. Csak most fogta fel, hogy Ed kijátszotta.

— Ed minden szava hazugság!

— Csak lassan, lassan — intette le a leányt a detektív. — Hallgassuk meg azt a verziót, amit a testvére ad elő, jó? Folytassa, fiatalember.

— Mit mondhatok? Amikor rémülten berontottam a szobába — már késő volt. Lorette a puskával a mellemre célzott. Csak annyit mondott, hogy szó nélkül meghúzza a ravaszt, ha nem teszem azt, amit parancsol. Az én húgom... Rettenetes... Az én húgom közönséges gyilkos.

Cortes lustán felállt.

— Köszönöm. Erre voltam kíváncsi.

— De miért nem tartóztatják le? — Ed hangja majdnem szétrepesztette a falakat. — Lorette gyilkos! Saját szememmel láttam, hogy...

— Elhallgass!

Erre a szóra Ed ereiben megfagyott a vér. Az öreg hangja, igen...

Az öreg felállt a dívány mögött, és ujjával Edre mutatott.

— Ezt a galádságot nem tételeztem fel rólad, fiam — mondta. — A pénz elvette az eszedet.

— Lorette, hisz te megölted... megölted! — Ed ijedten a húgára nézett, majd elhallgatott.

— A golyó a kerti fába fúródott, Ed. Az a vér pedig a legközönségesebb festék. Színházi festék. Ezzel festik a díszletképeket.

— Lorette...

— Lépre csaltunk, Ed.

Az öreg fáradtan leült a díványra.

— A mi közös ügyünk, fiam, lekerült a napirendről. A pénz miatt ne aggódj. A nevedet törlöm a végrendeletből. Ma este eljön az ügyvédem. Kezdetben — megmondom őszintén — kételkedtem Lorette szavaiban. Ő ugyanis beszámolt nekem rögtön mindarról, amire biztattad. Mégis magam akartam meggyőződni, hogy milyen aljas vagy, fiam.

Ed felnyögött.

— Na és a detektívek?

— Színészek, Ed. Állás nélkül lézengő színészek, akik ezúttal igen jól szerepeltek — mondta mosolyogva Lorette, és amikor kikísérte az álnyomozókat, az ajtónál egy pillanatra megállt. Gondolkozott. Hogyan tovább? Hogyan szabadul meg most az öregtől, aki ma este mindent az ő nevére írat át? Valamit ki kell eszelni...


November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. 
Mel Chase: Megásta a sírját
3. 
William Webb: A szerelem vak
4. 
David Cruise: Maga az ördög
5. 
Chris Pollack: Számított a támogatására
6. 
Elmer Morrion: Dolores
7. 
Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. 
Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. 
Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. 
Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. 
Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. 
Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. 
Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. 
Sohasem dohányoztam
15. 
Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. 
Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. 
George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. 
Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. William Webb: Szédülékenység
21. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!
22. Elmer Grant: Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?
23. Vincent Lovano: Megmondom őszintén
24. Chris Pollack: Most megcsókolhatsz!
25. Elmer Grant: A becsületes zsebmetsző
26. George Mulholland: Hát önre nem ügyel senki?
27. Chris Pollack: Tehetségtelen, mint a főtt tök
28. Lester Young: Öt százdolláros
29. Burt Wiseman: Jó napot, George!
30. Ed Grant: Eltemették, megsiratták...
31. Leonard Wayne: Más mint a többi
32. Elmer Greenwood: Az az ember visszatért
33. Carl Lorimar: Nem ügyelt az apróságokra

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadpolc rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Na és a detektívek?
Szabadpolc
  • Elmer Carpenter
  • 2015.01.23.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Na és a detektívek?
Szabadpolc
  • Ernest Wallace
  • 2015.01.22.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Facebook

Támogatóink