1.

A Napleány-díj idei, március 11-ei, zentai átadásán elmondott gondolataim mindmáig érvényesek. A többi közt ezért is tartózkodtam eddig attól, hogy újra nyilvánosan mondjak véleményt közéletünk jelenlegi állapotáról.

A Magyar Szó augusztus 15-ei számában Pál Károly a Szemléletváltás a VMSZ-ben című interjúban ha név nélkül is, de egyértelműen és beazonosíthatóan rólam is nyilatkozott. Tette ezt elsősorban a teljesítmény megítélése kapcsán. A sajtótörvény értelmében jogom van a viszontválaszra. Mivel több, egymástól független forrásból értesültem, hogy vélhetőleg nincs esélyem rá, hogy a Magyar Szó leközölje ezzel kapcsolatos reagálásomat, ezt most más médiumon keresztül teszem meg. Írásom egyúttal hozzászólás is a Hét Nap oldalain kibontakozó értelmiségi-eszmecseréhez.

2.

Közismert tény: a délvidéki magyarság két és fél évtizede súlyos helyzetben van. Az ország szétesése, illetve a mai napig tartó, az egész világra hatással lévő geopolitikai, geostratégiai átalakulások konstans társadalmi és gazdasági feszültséget eredményeznek.

A 2008-ban kezdődött, az egész világon jelen lévő gazdasági depresszió, a szerbiai privatizáció sikertelensége, az oligarchikus kapitalista társadalmi rend kiépülése, valamint a magyar állampolgárság kiterjesztése miatt reálisan feltételezhető, hogy napjainkban 200 000 alá esett az életvitelszerűen itt élő magyarok száma. Ez mintegy 140 000-es fogyás az elmúlt huszonnégy évben (1991-ben még 339 491-en voltunk). Ezzel a kérdéssel a kisebbségi magyar politikai elit nem mert és nem is akart foglalkozni, ennélfogva adekvát választ sem tudott rá megfogalmazni. Ehelyett az elmúlt időszakban egy olyan, az itteni magyarság életét — elsősorban az értelmiségét, de ezáltal az egész közösség lelki létére is kihatással levő — teljesen beszövő és átfogó új rendszer jött létre, amely sokak számára a totális ellehetetlenülést hozta magával, felerősítve ezzel az amúgy is exódusi méreteket öltő elvándorlást.

3.

Pressburger Csabának a Magyar Szó éléről 2011. június 23-án való leváltása, illetve az aktív közéletben való ellehetetlenítése politikai döntés volt, melyet a VMSZ-t formálisan és informálisan is irányító két személy hozott meg. Mindaddig, amíg nem kerül sor a nyilvános bocsánatkérésre, nem lehet a vajdasági magyar közélet tisztulásáról sem beszélni. Én a magam nevében itt és most kérek bocsánatot tőle azért, mert a VMSZ elnökségi ülésén nem szavaztam az ellen a verdikt ellen, amely végül az eltávolításához vezetett.

A Pressburger-ügy azonban már rövid távon is jóval több volt az egyéni tragédiánál, ez az eset volt ugyanis az a Rubicon is, amelynek átlépése után a párton kívüli, de a párton belüli értelmiség is totális támadással és a legtöbb esetben ellehetetlenítéssel volt kénytelen szembesülni. A magyar értelmiséggel és intézményekkel szembeni kontraszelekció mögött nem egy esetben kizárólag vélt vagy valós, egyszersmind sokszor több évtizeddel ezelőtti egyéni, normális esetben az idő múlásával annullálódó sérelmek álltak. Az ellehetetlenítés különböző formái a legtöbb esetben nem frontálisan, hanem a kulisszák mögött, több síkon folytak. Kezdve az egyszerű leváltástól, áthelyezéstől a teljes elszigetelésig és a megfélemlítés különféle módszereiig. Külön formája volt ennek a karaktergyilkosság több kifinomult módja, mely elsősorban a suttogó propagandával és a jogilag megfoghatatlan kategóriába tartozó blogok (Pengetoll, Vajdasági Skaccok) létrehozásával és üzemeltetésével fejtette ki a hatását. A „persona non gratának” kikiáltott, munkahelyén megaláztatások sorát elszenvedő személy ezután mindenütt falakba ütközött, és szinte lehetetlen volt számára az érvényesülés, a kitörés az élet minden olyan területén, amelyre a rendszer létrehozóinak rálátása és ráhatása volt. Ezzel az egyéni mozgástér köre végleg bezárult. Azok közül, akik nem voltak hajlandóak a behódolást és a beletörődést választani, vagy a nem létező bűnükért az esetleges rehabilitációt kivárni, vagy csak egyszerűen összeomlottak a pszichológiai nyomásgyakorlástól, mára már sokan külföldre emigráltak. Vagyis az így formálódó rendszer következtében megindult egy olyan elvándorlási hullám, amely alapjában független az országban uralkodó gazdasági nehézségektől. Ezekben az esetekben egyébként mindvégig nem a valódi döntéshozók, hanem az erre a célra felhasznált személyek, végrehajtók álltak. A bennük részt vevők gondosan ügyeltek arra is, hogy ez a hír a nonformális csatornákon keresztül mindenkihez eljusson. A kirekesztés és a megbélyegzés így vált teljessé és visszafordíthatatlanná. Ezzel a technikával aránylag gyorsan sikerült az egész itteni magyar társadalomban elhinteni a félelem magvát, és kiépíteni a félelemre, a besúgásra és a hallgatásra épülő új társadalmi rendszert.

A polgári értelmiségnek a párton belüli kiszorítása a 2012. évi választási kampányban erősödött fel. A fajsúlyos kérdések tekintetében a döntéshozatal teljes centralizáción esett át. Ugyanez történt a releváns információk átadásával, illetve a politikai és a gazdasági kapcsolatrendszer birtoklása tekintetében is. Ennek következtében a párthierarchia az árnyékkormányzás irányába tolódott el. Innentől kezdve olyan személyeknek volt valódi hatalmuk és a folyamatokra való ráhatásuk, akik névlegesen nem töltöttek be, nem viseltek tisztséget (vagy éppen a párthierarchia alacsonyabb szintjén álltak), míg a párttisztviselők jó része teljesen kiszorult a döntéshozatali mechanizmusból és a kulisszák mögött folyó eseménysorozatokra való rálátás, ráhatás lehetőségétől. Mindennek hatására 2012 őszén az akkori ügyvezető alelnökkel közöltem az alelnöki tisztségről való lemondásomat, melyet végül nem fogadtak el.

Mindenki, aki ilyen vagy olyan, még a legmarginálisabb kérdések tekintetében is ellenvéleményt fogalmazott meg az úgynevezett kibővített elnökségi üléseken (melyek) éppen a valódi munka ellehetetlenítését célozták meg), nyilvános megszégyenítésen esett át. Az így létrejövő rendszer alapjában a „több száz ilyen van, mint te”, vagyis az „egyszeri/többszöri használat után mindenki lecserélhető” elvére építve, elsősorban az egyéni döntéseket nem megkérdőjelező végrehajtókra és a hallgatás pszichológiájára korlátozódott. Ennek következtében valójában a Hannah Arendt által leírt rendszer valósult meg, vagyis az egyének „lemondván saját ítélőképességükről, arctalan alkatrészei lesznek annak a gépezetnek, amely velük is azt tesz, amit akar — hiszen ők maguk teszik lehetővé, hogy ez a hatalmi gépezet azt tegyen velük, maguk és mások ellen, amit akar” (Bővebben lásd: Szilágyi-Gál Mihály: Hannah Arendt és Kertész Imre a gonosz banalitásáról In: Beszélő, 2008. szeptember).

Csakhogy a kérdés nélküli végrehajtás sem adott semmilyen garanciát a „túlélésre”, mivel azokban az esetekben, ha a szellemi erőfeszítést is igénylő feladat sikeres megoldása kizárólag a végrehajtó nevéhez, és nem a hatalom valódi birtokosaihoz kötődött, szinte kivétel nélkül megindult a fentebb már vázolt technikával az ellehetetlenítés folyamata, sokszor félbehagyva, lenullázva sikeresnek induló kezdeményezéseket is. Vagyis nem kizárólag az ellentmondás és az ellenvélemény hozhatott valakit a teljes közösségi ellehetetlenítés helyzetébe. Mindez előbb a párton belül, később pedig az intézményekben is az önálló cselekvés megbénulását, a szakértelem háttérbe szorulását és a szellemi restség eluralkodását eredményezte. Az idő előrehaladtával a spirál felgyorsult, és elkezdődött a történelemben már ismert effektus — a forradalom kezdte felfalni gyermekeit.

4.

A megfélemlítésre, az anyagi kiszolgáltatottságra, a hallgatásra és a besúgásra alapozott rendszer viszonylag gyorsan létrehozta azt az új, a legtöbb esetben valódi szakképesítéssel és tudással nem bíró szerencse- és konjunktúralovagokból álló réteget, amely a háttérben zajló valódi folyamatokat nem látva, egyúttal érzékelve az így kialakuló pszichés légkört, akarva-akaratlanul is a negatív, sokszor ellenőrizhetetlen túlteljesítés kényszerébe esett. A kompetencia hiánya pedig természetszerűleg a mulasztásokkal és a hibák egyre halmozódó effektusával járt. A kör ezzel bezárult.

A kontraszelekció ilyen jellegű előtérbe helyeződése a 2014. évi MNT-választás után csúcsosodott ki, amikor megkezdődött az előző mandátum alatt kiépített intézmény- és közigazgatási rendszer azonnali és teljes átszervezése/szétverése, egy kézbe való koncentrációja. Ugyanez történt a különféle pályázatok, vagyis a pénzelosztási mechanizmusok nem transzparens, kizárólagos monopolizálásával is. Az egy-egy pillanatban ellenségesnek ítélt egyének, intézmények, csoportosulások, civil szervezetek minden szakmai érv ellenére elutasításban részesültek. Mindennek következtében valójában a többségi nemzettől függetlenített decentralizáció oltárán létrejött a totális kisebbségi centralizáció rendszere, vagyis éppen az a norma, amelynek a veszélyére már 2002-ben figyelmeztetett ismert tanulmányában a Georg Brunner—Herber Küpper szerzőpáros (European Options of Autonomy: a typology of autonomy models of minority self-governance. In Gál Kinga (ed.): Minority Governance in Eurpoe. Open Society Institute, Budapest, 2002. 11—36 /LGI/ECMI Series on Ethnopolitics and Minority Issues). Mindezt egyébként a rendszer létrehozói sem tagadták, amikor nyilvánosan és többször is úgy nyilatkoztak, hogy „a Magyar Nemzeti Tanács nem cél, hanem eszköz”.

Ha tehát magyarázatot akarunk adni az elmúlt hónapok vajdasági/délvidéki magyar közéleti feszültségeinek egyik okára, akkor a fenti szerzőpáros megállapítását kell idéznünk, amely plasztikusan ábrázolja a nálunk kialakult viszonyokat: „A belső demokráciának fontos szerep jut annak megakadályozásában, hogy a kisebbségi szervezetek monopolizálják a kisebbségi kérdéseket, és így megsértsék a kisebbség azon tagjainak egyéni jogait, akik egyéni önrendelkezési jogukat nemcsak az állammal és a többségi intézményekkel, hanem a kisebbségi intézményekkel szemben is érvényesíteni kívánják.” (magyarul lásd: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/2004_1-2_27_brunner.pdf)

5.

A fentiek tükrében tehát igencsak viszonylagos, majdnem teljesen lehetetlen feladat a politikától függő mezsgyén belül az úgynevezett objektív teljesítmény megítélése és mérése.

A Magyar Szó-interjúban az SZDSZ-re való utalás nem abban a kontextusban és legfőképpen nem úgy hangzott el, ahogyan az megjelent. Az eredeti gondolatmenet — amely a VMSZ tagosítási gyakorlatával kapcsolatos kritikaként hangzott el — ugyanis az volt, hogy az SZDSZ a kis létszámú tagságával addig volt sikeres párt, amíg nem kellett eleget tennie a különféle érdekcsoportok elvárásainak. Mindettől elvonatkoztatva, a címkézések megfogalmazása és az önkényes magyarázatadás közben azonban arról sem kellene megfeledkezni, hogy éppen a negatív jelzővel illetett magyar liberális párt európai parlamenti képviselője, az Orbán-kormány későbbi ljubljanai nagykövete volt az, aki a háttér-diplomáciában, a kulisszák mögött számos alkalommal egyeztetett Štefan Füle akkori bővítési biztossal a végül 2011 szeptemberében a szerb parlament által elfogadott vagyon-visszaszármaztatási törvény ügyében. Ezeknek a háttértárgyalásoknak a kulcskérdése és a lényegi tétje az volt, hogy a törvényből eleve törlődjön a kollektív bűnösség elve. Az adott politikai légkörben a kulisszák mögött folyó háttér-diplomácia nélkül meglehetősen kétséges lett volna egyáltalán magának a törvénynek az elfogadtatása is, illetve az ezt követő — egyébként valóban sikeres — nemzetpolitikai érdekérvényesítés kommunikációja.

Az ominózus elnökségi ülésen elhangzott gondolatmenetnek volt azonban egy másik kontextusa is. Akkor is és most is azon a véleményen vagyok, hogy a kisebbségi gazdaságpolitikának nem a reindusztrializációs folyamatokra és a nagybirtok-politikára kell fókuszálnia. Kétségtelenül fontos Szerbia újraiparosítása, de a XIX. vagy a XX. századtól eltérően a mi jelenünk a globalizált világban elsősorban az innovációra és a szolgáltatásokra épül. Az újraiparosítással és a nagybirtok-politikával alapjában mégiscsak a modern ipari- és agrárproletariátus újratermelését lehet elérni. A mostani elvándorlási hullám egyik tapasztalata pedig éppen az, hogy az alacsony bérek miatt ezt a réteget lehet a legkevésbé itthon tartani. Véleményem szerint ezért a rendelkezésünkre álló erőforrásokat leginkább a kis- és a közepes vállalkozások fejlesztésére, illetve az intézményrendszer — elsősorban a magyar felsőoktatás — erősítésére, bővítésére kell(ene) fordítani. Ezek a gondolatok ugyancsak elutasításra találtak. Nem sokkal később került nyilvánosságra az a vállalkozásfejlesztési lista, amely éppen az ellenkezőjét képviseli annak, mint amit minderről személy szerint gondolok. A hivatalos kommunikáció szerint a dokumentumot több száz szakember írta. Azokon az elnökségi üléseken, amelyeken jelen voltam, ez a kérdés egyszer sem került sem napirendre, sem megvitatásra. A május elején botrányos körülmények között nyilvánosságra került irat létezéséről, annak tartalmáról ugyanakkor értesültem, mint a közvélemény.

6.

Varga László múlt heti kizárását nem tartom legitimnek. Nem feltétlenül csak azért, amit ő maga megfogalmazott fellebbezésében, illetve a kizárását követő közleményében. Elsősorban azért, mert a kizárást meghozó testület, vagyis a VMSZ Tanácsának legitimitása mindmáig erősen megkérdőjelezhető. A VMSZ 2015. április 25-ei tisztújító közgyűlése ugyanis felrúgva az alulról építkezés demokráciáját, irányítva és szervezve, előre elkészített névsor szerint folyt le. Vagyis a tisztújítást megelőző napon már pontosan lehetett tudni, hogy kik lesznek azok, akik bekerülnek a tanácsba, s kik azok, akik nem. Ezt támasztja alá a többi közt a szabadkai városi szervezet „eligazító ülése” is, melyen a városi elnök egyértelmű, félreérthetetlen sugallata az volt, hogy a szabadkai listán az első tíz jelölt nevét kell bekarikázni. Ugyancsak ebbe az irányba mutat az, amit a közgyűlésen minden jelenlévő személyesen is tapasztalhatott: az előre megírt, számokból álló cédulák, illetve a szavazólapok csoportos kitöltése. De ugyancsak ennek a kételynek a megerősítése annak az immár nyílt titoknak számító SMS-nek a tartalma is, amelyet a választás ilyen jellegű lebonyolítását szervező és végrehajtó, a legbelsőbb bizalmi körhöz tartozó személy küldött a tisztújítás után az ugyancsak a bizalmi körbe tartozó újságírónak. Az ezzel kapcsolatos fenntartások és aggodalmak, bár azokra Varga László is kitért szerzői írásában, mindmáig nem lettek érdemszerűleg cáfolva.

Végezetül pedig arra szeretnék emlékeztetni, hogy a modern demokrácia egyik alappillére a felvilágosodás gondolkodói (Thomas Hobbes, John Locke, Jean-Jacques Rousseau és David Hume) által megalkotott társadalmi szerződés. Ennek értelmében az individuumok a különféle szerveződési formákban (elsősorban az állam javára) lemondanak jogaik egy részéről, amiért cserébe garanciát kapnak egyéni biztonságukra. Ha a vezetők visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal, az egyénnek joga, sőt kötelessége erre a mulasztásra felhívni a figyelmet, a legvégső esetben pedig felbontani ezt az elméleti megállapodást.

Dr. Dévavári Zoltán,
a Magyar Mozgalom ideiglenes ügyvivő testületének tagja, a VMSZ volt alelnöke