A rangos díjak, kitüntetések — legalábbis e fogalmak legnemesebb formájában — mindenkor egy-egy közösség köszönetnyilvánításai voltak. A belőlük sarjadók felé, akik áldásos és kitartó munkájának hozadéka nélkül nemcsak ők maguk, de végső soron mindnyájan sokkal szegényebbek volnánk. A törökbecsei Micsik Béla is egy ilyen kaliberű ember.
„Az elismerésekkel azt a hiteles őrző és teremtő munkát, a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért, a nemzettudat fejlesztéséért végzett tevékenységet és teljesítményt ismeri el az alapító, amely nélkül értékrendünk és értékszeretetünk messze került volna, messze kerülne álmától, vágyaitól, erejétől” — olvashattuk a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség (VMMSZ) közleményében. Kedves jóbarátom, „Béla bácsi” — a Népművészet Ifjú Mestere címmel felruházott népzenész, népzeneoktató, hangszerkészítő, hitoktató, kántor, továbbá a visegrádi Szent György Lovagrend lovagja, illetve a rend Délvidéki Nagypriorátusának észak-bánáti priorja; a Történelmi Vitézi Rend vitéze — a közelmúltban Plakett díjat vehetett át.
Bélával sok-sok esztendővel ezelőtt találkoztunk össze először, majd fogadtuk idővel egymást testvérré. S lőn azóta megannyi találkozás, a Weöres Sándor költőnk által is papírra vetett kölcsönös intelem és tanítás. Temérdek megfelezett szomorúság, megsokszorozott öröm, jóság, emberségesség és segítőkészség. Igen, ismerjük már annyira egymást, hogy akár többoldalas cikket is képesek lennénk „elkövetni”. Ő rólam, én pedig róla. Anélkül, hogy bármelyikünknek egyáltalán meg kellene szólalnia.
Végül aztán mégiscsak sikerült kompromisszumot kötnünk. Hazafelé menet (akkortájt történetesen a Kézdivásárhely—Törökbecse, illetve a Budapest—Józsefváros—Torontálvásárhely reláción közlekedve) néhány percnyi szusszantás plusz egy profilfotó erejéig találkoz(z)unk a Tisza-parti városkában. A díj várományosa pedig, miután megfogalmazta, utólag megküldi számomra az országgal és világgal megosztandót. Tervünk megvalósításához fergeteg havának 17. kalendáriumi napján léptük meg a konkrétumokat. Útközben. Az Úr 2025. esztendejében.
— Véleményem szerint minden díjkiosztó summázás, egy munka vagy életpálya vastag vonallal való aláhúzása, összegzés, nevezzük, ahogy tetszik — kaptam kézhez néhány nappal később Béla bátyám lényegre törő válaszlevelét. — Megállunk egy időtlen pillanatban, hátratekintünk a múltra, és szétnézünk a magunk mögött hagyott csatatéren, melyet életnek hívunk. Számba vesszük a sikereket és a veszteségeket, az örömöket és a szomorúságot, lelki szemünkkel megkeressük azokat az embereket, akikkel találkoztunk, akikkel együtt éltünk, akikkel maradtunk és akiktől elbúcsúztunk.
Megnézhetjük, hogy kiben fogant az együttlétünk, és kiben nem. Kivel volt érdemes harcolni, és kivel nem, kivel volt jó bajtársnak lenni, és kivel nem. Vajon alkottunk-e valami maradandót, amire emlékezni fognak az emberek? Vajon valaki szívesen, szeretettel fog emlékezni ránk? Vagy talán nem fog? — tette fel jegyzetének delelőjén díjazottunk a sokunkat érintő kérdéseket. És mivel a körültekintő érzékenységgel megfogalmazott tényekre időtlenül kihívás lett volna érdemben reagálni, néhány sorral alább a levél szerzője válaszokat is mellékelt.
— Ilyenkor (az ünnepélyes pillanatokban — a szerző megj.) nincs említve a mulasztás, a hibák tömkelege, hogy ne nevezzem őket bűnöknek. Pedig az emberek igenis szoktak tévedni és hibázni… Az el- és el nem végzett teendők megítélése majd a Jóisten dolga lesz. Midőn eljön annak is az ideje.
És ekkor, mivel mindössze néhány gondolatnyi mondolat maradt még a levél alján, szükségszerűen vissza kellett kanyarodnom a történet kiindulópontjához. Mert tény és való, hogy Béla bátyám — amikor nebulóit, illetve az ad hoc összeverődő publikumot okítja — szinte kifogyhatatlan a szóból meg a fordulatokban gazdag és ízes adomákból! Ámde bármikor csak és kizárólag önmagáról kell nyilatkoznia… Nos, ilyenkor igyekszik a lehető legtömörebben fogalmazni.
Holott lenne miről szólania, hiszen szellemi ténykedése olyannyira sokrétű és szerteágazó, hogy kötetnyi könyvet lehetne belőle írni! A könyv, melybe ezúttal belelapoztunk, a díjazottak szakmai méltatását egybefoglaló füzetecske, melyben a rangidős laudátor (Borsi Ferenc népzeneoktató és -kutató) Micsik Béla munkásságát annak három fő tevékenysége által jellemzi: népzenészi, népzeneoktatói; népihangszer-készítői, alkotói, illetve hitoktatói.
„A népzenész — Béla élő hagyományból, apai nagyapjától tanult meg citerázni. De tanult nagy múltú adatközlők játékából is, mint amilyen Szaszkó József, Magda Imre vagy Szilasi Mihály. Magyarországon 1993-ban citeraoktatói minősítést szerzett. 1998-ban a Népművészet Ifjú Mestere díját nyerte meg. Időközben a citera mellett tekerőzni is megtanult. Vajdaság legjelesebb tekerőse. A 2000-es évek kezdetétől hangszerbemutatókat tart. Mintegy másfél-tíz népi hangszer szórakoztató bemutatása nemes küldetés néki. Ez egyidejűleg hatalmas élmény a jövő nemzedékek hangszerjáték-kedvének fölébresztésére. A népzenei utánpótlás nevelése kiemelkedően fontos számára. A Vajdaság, Magyarország, a Partium nyári táborainak kedvelt hangszeroktatója. Citerát tanított Törökbecsén, Csókán, Padén, Szenttamáson és a tóthfalusi táborokban is. Mostanság is megannyi, főként bánsági településen oktat.
A hangszerkészítő — A Micsik-citera fogalommá vált nemcsak a Délvidéken, nemcsak Magyarországon, nemcsak a Kárpát-medencében, de Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is. Béla apai nagyapjától nem csupán a citerajáték alapjait sajátította el. Asztalos műhelyéből kiváló famegmunkáló szerszámokat örökölt. Finom műszerész képzettsége alkalmas alapot teremtett, hogy kimagasló minőségű citerákat készítsen. Aki egyszer Micsik-citerán játszott, mindig azt kívánja. A jó hangszer tapad a muzsikus ujjához, nem tud megválni tőle. »Minden hangszert úgy készítök, mintha magamnak készíteném.« — nyilatkozta egy alkalommal újságírói kérdésre válaszolva. Ez hát a mestermunka titka!
A hitoktató — Béla zenei tájékozottságát fölismerve lelki közössége fölkérte a törökbecsei/aracsi Szent István Király- és a [belvárosi] Szent Klára-templomban kántori szolgálatra. Később Beodrára, a Szent Mária Magdolna-templomba is hívták. Az ismeret és meggyőződés sziklaszilárd hitté érlelődött benne. 2008-ban beiratkozott Szabadkán a Teológiai-Katekétikai Intézetbe, ahol hitoktatói diplomát szerzett. Ezt követően Szögedön a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán hittanár-nevelőtanár mesterfokozati képzettséget nyert. Jelenleg hitoktató Töröktopolyán, ezenkívül Torontálszécsány község öt településén — Módoson, Surjánban, Kanakon, Bókán, Nezsényben —, továbbá Beodrán. 2017-től Csókán, Padén 2019-ig, 2019—2022 között Magyarcsernyén, 2022—2024 között Nagykikindán is hitoktatói szolgálatot látott el. […] Béla ezekre a településekre jár el hitet és reményt tartani, megtartani.
Micsik Béla nem ismeretlen a szakmai kultúrszervezetök előtt: 2001-től 2012-ig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség megbízásából tagja volt a Durindó és Gyöngyösbokréta népzenei és néptáncfesztivál Tanácsának. 2006-ban Apród, 2020-ban Lovag címet kapott a Falvak Kultúrájáért Alapítványtól. 2015-ben Visegrádon a Szent György Lovagrend lovagja lett, 2019-ben a Történelmi Vitézi Rend vitézévé avatták.”
A laudátor szándékosan használja bizonyos szavak esetében az ö betűt. Ily módon is utalva arra, hogy szakmai pályatársa következetösen és állhatatosan ápolja a szögedi ö-ző tájszólást.
— Számomra minden egyes közösségi elismerés felemelő és ösztönző hatású — térek vissza ismét Béla válaszlevelének utolsó passzusához. — Folytatni az eddigi munkát. Az eddig elért célokat túllőni és újakat találni. Még nagyobbakat és még távolabbakat. Támogatni, ha lehet, másokat. Akik ugyan maguk is tenni szeretnének, de botladoznak. Vagy elestek. Vagy eltévedtek… Felterjesztőimnek — Borsi Ferencnek, Flaman Istvánnak és Hézső Zsoltnak — pedig, akik méltónak találtak erre a díjra, ezúton is köszönetet mondok. A Jóisten fizesse meg nekik! Igyekezni fogok, miképpen eddig is tettem, továbbra is pártfogója és istápolója lenni a vajdasági magyarságnak és az összmagyarság művelődésének. Nem ígérek fűt-fát. Mindössze személyes cselekvést. Legjobb tudásom és képességeim szerint. Amíg csak erőmből futja…
Micsik Béla hangszerbemutatós, ún. portfóliófotóját 2024. június 1-jén készíthettem. A nemzeti összetartozás emléknapja alkalmából megrendezett jubileumi, sorrendben X. Duna Napokon. A dél-erdélyi Torockón.
