Úgy érzem, hogy mindig is tenni szerettem volna a magyarságért és a vajdasági magyarságért. Hiszem azt, hogy ez nem kizárólagosan politikai síkon valósulhat meg. A XXI. század internetalapú technológiái lehetővé teszik, hogy a(z) (szak)embert bárhonnan megtalálják, és bárhol felkérjék egy-egy munkára. Természetesen ehhez szükséges az angol nyelv ismerete és egy megfelelően kialakított online felület. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, de ha megnézem a külföldön élő és dolgozó tágabb ismerősi körömet, látom, hogy 12-15 órát végigdolgozva és a környezetnyelv (értelemszerűen angol vagy német) gyors elsajátításával tud felfelé törni. Sokszor eszembe jut, hogy ilyen munkabírással és tanulási tempóval talán itthon is lehet(ne) boldogulni, de ezekben a környezetekben a kivándorlók „helyzetbe vannak hozva”. Természetesen nem tisztem, hogy pálcát törjek bárki felett is, mindenkinek szíve joga, és ha úgy gondolja, hogy mindent aláhúzva megéri, akkor hajrá! Máskülönben élete alkonyán valószínűleg sajnálni fogja. Mindenesetre én itthon maradtam, persze nem pont azért, amiért Reményik Sándor.

Úgy gondolom, hogy a közösségért való tenni akarás nem lehet kizárólagos és nem lehet egy politikai csoport privilégiuma. Ugyanúgy nem lehet a hazaszeretet sem, melynek veszélyeire Végel László figyelmeztetett, igazán találóan. Úgy gondolom, hogy ezek egységesen pártfüggetlen kérdések, a politika azonban egyesítő és nem kirekesztő kell hogy legyen, s ez hatványozottan érvényes egy olyan közösségben, mint amilyen a vajdasági magyarság.

Visszatérve az alapproblémához

Számomra a Hódi Sándorral való rövid eszmecsere és a későbbi — igazán találó — tanulmányának olvasása, értelmezése volt egy fordulópont a tudományosság és a politika viszonyának megállapításában. Hódi Sándor, ahogy a szakmabelieket nevezi, a „lélek mérnöke”, azaz pszichológus. A témakörben teljesen kompetens, hiszen alapfeladata az emberi gondolkodás és viselkedés tanulmányozása. Dolgozatában ír az értelmiség megváltozott helyéről és szerepéről. Ha egy kicsit meredek és sarkos is a Taraszov-idézet az értelmiség önárulásáról: „saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást”, mindenképpen érdemes elgondolkodni rajta. A konformista és konfliktuskerülő viselkedés sok esetben jellemzi az értelmiséget, másrészről figyelembe kell vennünk a politikai elit eszközrendszerét, mellyel odahathat az értelmiség egzisztenciáját meghatározó állásokra és egyéb juttatásokra. A két rendszert sajnos nem szemlélhetjük függetlenül. Ez hatványozottan igaz a szerbiai viszonyokra, az országban ugyanis a politika és a felsőoktatás „szerelme” a magánegyetemekben csúcsosodik ki, az ott végzett „szakemberek” — akik nem ritkán a legmagasabb végzettséggel büszkélkedhetnek — szaktudásáról és általános műveltségéről pedig naponta kaphatunk visszajelzést, a videómegosztó portáloknak köszönhetően többször is visszanézhetően.

Másrészről egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy az egyedüli értékmérő a pénz. Ha ezen túltesszük magunkat, és azt mondjuk, hogy a rendszer megváltoztatása helyett alávetjük magunkat a szabályoknak, akkor igazán kellemes élmény lehet egy kutatói ösztöndíj vagy az, hogy a versenypiac fizet a tudásunkért. Ez számomra is mindig igen pozitív visszacsatolás.

Visszatérve az alapgondolathoz és a konformizmushoz, újra Taraszov idézetével élek: „a kritikai gondolkodás hiányának egyenes következménye a kritikai cselekvés hiánya.” Ebből kiindulva, az előző eszmefuttatást is figyelembe véve, úgy gondolom, hogy az értelmiség nem mondhat le a kritikus gondolkodásáról. A legkevesebb, amit tennie kell, hogy tudatos választópolgárként viselkedik. A képviseleti demokrácia lényege az, hogy én mandátumot adok az általam megválasztott politikusnak, aki képvisel a megfelelő helyen és szinten. Persze, ha valami nem az érdekembe történik, ennek hangot kell adnom. Majd a négyéves ciklus után a politikus visszaadja a mandátumot, én pedig eldöntöm, hogy megfelelően képviselt-e, és újra választok. A demokrácia ilyen jellegű klasszikus értelmezése sajnos mindkét oldalról egyre jobban torzul, ilyen szempontból nem ártana visszatérni az alapokhoz, és újragondolni, a ki kiért és mi miért van témaköröket.

Úgy gondolom, hogy mindkét fél számára a szakpolitikusi szerepkör a legmegfelelőbb, mivel a politikusok nem tudnak (idejük korlátozottságából és tevékenységükből kifolyólag) egy szűk szakterülettel foglalkozni, másrészről pedig (saját tapasztalatomból kiindulva) az értelmiség általában nem kíván pártpolitikával foglalkozni. Ez mindenképpen egy gyümölcsöző együttműködés lehet, melyre rámutatott, és melyet részletesebben kifejtett Korhecz Tamás a bevezetőben idézett írásában.

Emellett azonban én is aggasztónak tartom azokat a tényeket, amelyekről egyre gyakrabban lehet olvasni mostanában az egyre több politikai síkon kegyvesztett értelmiségi szerzői írásaiban, hogy a politika az értelmiséget egy szavazatként kezeli, és ennek sokszor túl nagy ára van. Azt hiszem, hogy az értelmiség egész társadalomra gyakorolt jelentős hatását nagyon nagy hiba volna nem figyelembe venni, beszéljünk kutatóról, mérnökről, tanárról vagy orvosról. Ezek a személyek nagyon sok emberrel állnak napi kapcsolatban, és jelentős szakmai kapcsolatrendszerük van, nem beszélve az információs társadalom online eszköztáráról. Ebben a kontextusban beigazolódni látszanak Hódi Sándor észrevételei: „Ennél is súlyosabb lélektani akadályt jelent a társadalmi problémák kezelésében és hatékony megoldásában a középszer eluralkodása a politikában, művészetben, tudományban. A középszerű ember képtelen felfogni és elfogadni, hogy nála különb ember is van a világon, kiváltképp idegesítik a nála tehetségesebbek, akik a sorból kilógnak. Annak érdekében, hogy emberi gyengeségeivel ne kelljen szembenéznie (noha erre miden ember rákényszerül), és döntései következményeit ne kérhesse rajta számon senki, a középszerű ember — testületi szavazással — afféle önvédelmi intézményrendszert működtet.”

Sajnos naponta tapasztalom azt a megbélyegzést egy-egy személlyel kapcsolatban, amely nem az esetleges érdemeket vagy lehetőségeket tartja szem előtt, hanem szubjektív tapasztalatokra épül. Még abban az esetben is érvényes ez, ha az érintett személy egy nagyon elismert szervezetet, intézményt képvisel, vagy több száz tag nevében nyilatkozik. Így sajnos nehéz, ha nem lehetetlen, magasabb cél felé tartani. A párbeszéd hiányát látom az egyik legnagyobb problémának az előállt helyzetben. A nyitást és a beszélgetést mindenképpen pozitívan kell fogadni. A beszélgetés az első lépés a tisztánlátásban és a gond megoldásában.

Az értelmiség politikai szerepvállalását és a politika viszonyát az értelmiséghez talán egy Platón-idézettel zárhatnám le a legtalálóbban, mely az Államból származik: „Ennélfogva a legjobbak nem kívánnak pénzért uralkodni, sem megbecsülésért, sem az uralkodásból nyilvánosan fizetséget húzva zsoldosnak minősülni, sem tolvajoknak, az uralomból titkon hasznot orozva [...] Ha valaki nem akar uralkodni, annak a legnagyobb büntetés, ha gonoszok uralkodnak rajta.” A második mondat szerb fordításban talán még jobban visszaadja a lényeget: „Kao jedna od kazni za neučestvovanje u politici je i ta da vam bude vladano od strane nedostojnih.”

Olvassa el az értelmiségi-eszmecseréhez kapcsolódó írásainkat is:

Dr. Mészáros Zoltán:
Az értelmiség és a politika
Dr. Korhecz Tamás:
Értelmiség — a szakmaiság és a politika
Dr. Ördögh Tibor:
A politikusok és az értelmiség szerepe a politikában
Dr. Takács Zoltán:
Értelmiség — politika — kontra(és civil-)szelekció
Dr. Dévavári Zoltán:
A forradalom felfalja gyermekeit (Válasz és hozzászólás)
Dr. Novák Anikó:
Nekem is van egy álmom