A VMMSZ Elnökségének méltatásában a többi közt ez áll: 1977-ben gyökeresen megváltozott az élet Tóthfaluban. A fiatal, a közösségért tenni akaró plébános újító ötleteivel felrázta a falu életét. Óvodát, parókiát, tehetséggondozó iskolát, nyomdát, könyvtárat, kollégiumot, labdarúgó-akadémiát, labdarúgópályákat épített, új tető került a templomra, és a sportcsarnok is megépült a magyar kormány támogatásával.

Fotó: Szalai Attila

* Zentán született, majd Szabadkán, az egyházi gimnáziumban folytatta tanulmányait. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?

— Nagyon szép, a Tiszához kötődő gyerekkorom volt. Azóta is akkor nyugszom meg igazán, ha víz közelében vagyok, hiszen a folyóban rengeteget horgásztunk a pajtásaimmal, és úszni is ott tanultam meg. Mindig örömmel megyek vissza Zentára, a különleges Tisza-part a mai napig a szívemben foglal helyet. Az általános iskola befejezése után Szabadkára, a Paulinumba kerültem, ahol a kezdet a nyelv miatt nehéz volt. Nagyon szegényes nyelvismerettel kerültem ugyanis az egyházi gimnáziumba, ahol a magyar kivételével minden tantárgyat szerbhorvátul adtak elő. Többször feltettem magamnak a kérdést: jó helyen vagyok egyáltalán? Végül megtanultam a nyelvet, és leérettségiztem, de az első két évben vért izzadtam.

* 1977-ben került Tóthfaluba. Milyen állapotban volt akkor a közösség?

— 1975. március 19-én szenteltek pappá, és áprilistól szeptember közepéig Zentagunarason szolgáltam, ahol a megbetegedett idős plébánost helyettesítettem. Miután a plébániát Tornyoshoz csatolták, Óbecsére helyeztek át, ahol két évig káplánként tevékenykedtem. A városból a tanyavilágba történő áthelyezésemnek érdekes története van. Az elődöm túlméretezett plébániát épített, melyet úgy vettem át, hogy csak a tető volt a helyén, a többit nekem kellett befejeznem. A püspök úr közölte velem, hogy Tóthfaluba szeretne küldeni, és Oromon is vállaljam el a lelkipásztorkodást. Egy hét gondolkodási időt kaptam. Valószínűleg ő is érezte ennek a súlyát, hiszen fiatalként folytatni az építkezést nem könnyű, és ezért kaptam gondolkodási időt, mert különben a káplánokat kérdezés nélkül helyezték át. Idősebb paptársaim biztattak, vállaljam el, mert Tóthfaluban jó emberek laknak. Rábólintottam azzal a reménnyel, hogy a plébánia építésébe is besegítenek. Nem csalódtam bennük, önkéntes munkaakciókkal ugyanis, ahol 20-30 ember mindig összejött, és összefogással sok mindent megvalósítottunk. Ez lendületet adott nekem, hogy össze lehet fogni a közösséget, és együtt mennyi mindent létre lehet hozni. Akkoriban 850-860 lakosa volt a falunak, de ez a szám folyamatosan csökkent. Bárkit eskettem, mindannyian a városba távoztak. A ’90-es években a település lakosainak száma 680 főt tett ki, de a falu megfiatalodott, ami reményt adott. Összefogásunknak köszönhetően rengeteg tartalmat hoztunk a faluba, ami vonzóvá tehet egy települést. Lehet, nem ez volt az elsődleges oka, de egyik tényezője volt annak, hogy ennyien itt maradtak.

* Rengeteget tett a településért. Óvoda, tehetséggondozó iskola, kollégium, labdarúgó-akadémia, focipályák, sportcsarnok és sok más jött létre önnek köszönhetően. Mekkora kihívás ezeket az épületeket létrehozni, az intézményeket működtetni?

— Óriási kihívás, de mindig nyitott szívekre találtam. Az óvodával kapcsolatban a legkisebb az én érdemem, Lékó Lajos, a falu szülöttje ugyanis saját családi házát ajánlotta fel az óvoda javára. Itt minden egymásra épült. A ’80-as években elindítottuk az első egyházi jellegű táborokat, a ’90-es években pedig megnyitottuk kapuinkat a versmondó műhely, a betlehemezők és a népdaltábor előtt. Ekkor döbbentem rá, mennyi tehetséges gyerekünk van, akinek nemcsak táborokat, hanem oktatást is érdemes szervezni. A helyi közösséggel együtt tehetséggondozó iskolát szerettem volna létesíteni, a felső tagozat lett volna az egyházé, az alsó pedig a helyi közösségé. Elképzelésem szerint hetedik és nyolcadik osztályban tehetséggondozás folyt volna azon tanulóknak, akik a két tehetséggondozó gimnáziumba készültek felvételire. Ebből nem sok valósult meg. Megértettem az ellenérveket is, hogy a szórványból, a kis létszámú osztályokból ne vonjuk ki a tehetséges gyerekeket, de ha stratégiában gondolkodunk, akkor jobb lett volna, mert jobban idekötöttük volna a gyerekeket. Az általános iskola után sajnos sokan Magyarországra íratják a gyerekeket, ami nem jó, mert a középiskolát itthon kellene befejezniük, hogy még jobban gyökeret eresszenek a szülőföldjükön. Felépült és szépen működik az iskola, és a magyar kormánynak köszönhetően a sportcsarnok is, mely új gazdasági lehetőséget tartogat számunkra. A 2011-ben alakult Nyers István Akadémia Sportegyesületet több sportágra — labdarúgásra, röplabdára, kézilabdára, kosárlabdára, asztaliteniszre, cselgáncsra — jegyeztük be. A labdarúgás szépen működik, a cselgáncs úgyszintén, a röplabda is elindult. Szívügyem, hogy az asztalitenisz-edzések is megkezdődjenek. A labdarúgó-akadémia 40-50 bentlakó fiatallal üzemel, amivel elégedettnek kell lennünk. Ha ideszámoljuk a cselgáncsozókat, a röplabdázókat, a nálunk sportoló külsősöket, akkor mondhatom, hogy legalább 200 gyerekkel vagyok körülvéve, ami éltet.

* Mint említette, rengeteg gyerekkel veszi körül magát, szeret a gyerekek társaságában. Mit adnak önnek?

— Létezik egy belső és egy külső kör. Évek óta kiváló együttműködést valósítok meg a magyarkanizsai szociális központtal, és gyerekeket fogadunk be. Ők mind egy külön kis világ, saját élettragédiával. Szeretetet kimutatni feléjük nagyon nagy kihívás és szép feladat. Annyi szépet és jót kaptam az emberektől, melyet a gyerekeknek visszaadok. A külső kör a kollégium életére vonatkozik, ahol a gyerekekkel nevelőtanárok foglalkoznak, de gyakran én is ott vagyok velük. Emlékeztetnek gyermek- és ifjúkoromra, hiszen nem szabad elfelednem, milyen voltam akkor, így nagyobb megértést tudok tanúsítani feléjük. Ha rakoncátlanabb gyerekkel találkozom, jót mosolygok rajta, hogy mennyire életrevaló.

* A labdarúgó-akadémia határon innen és túl egyaránt ismert, hiszen a szakemberek kiváló eredményeket érnek el a korosztályokkal. Gyerekkorában megfordult a fejében, hogy labdarúgó legyen?

— Kacsintgattam arrafelé. Puskásékhoz hasonlóan mi is rongylabdával kezdtük, melyet nagyanyám készített. Talán hatéves lehettem, amikor egy kék színű, nagyobb gumilabdát kaptam. Örültem neki, viszont focizás közben az egyik pajtásom véletlenül kihasította. Mondanom sem kell, mennyire elkeseredtem. Felsőben rendszeresen jártam edzésekre, a mérkőzéseket azonban általában vasárnap délelőtt rendezték, amikor a templomban ministráltam. A szüleim nem tiltották a focit, de a templom élvezett elsőbbséget, így a focitól lassan elmaradtam. Ma is szívesen nézem a mérkőzéseket, néhány éve még focizni is beszálltam.

* Hogy fogadta a rangos elismerést, a Magyar Életfa díjat?

— Meglepődtem, amikor Sutus Áron elnök úr telefonon közölte velem a jó hírt. Borsódzott a hátam, nem számítottam rá. A díjat alázattal fogadom, és erőt ad, hogy a közösség, szűkebb és tágabb környezetem méltányolja és értékeli az általam végzett munkát. Tudom, hogy lassan át kell adnom a stafétabotot másnak, de úgy szeretném megtenni, hogy egy ember életével ne érjen véget mindaz, ami elkezdődött, hanem legyen folytatása.

* Milyen tervei vannak az elkövetkező időszakra?

— Május 10-én egész napos családi napot szervezünk, ezzel is szeretnénk érzékeltetni falunk alapítójának, Tóth Józsefnek a családok iránti elkötelezettségét. Az építkezést illetően két projektumot szeretnék megvalósítani. Napenergiaparkot létesítenék, így az áramot napenergia felhasználásával nyernénk, és egy teniszpályát is jó lenne építeni. A diákotthon életének további fejlesztése szintén a céljaim között szerepel, minél több programot szerveznék a fiataloknak, ezzel is elvonnám a figyelmüket a számítógéptől, a mobiltelefonoktól.