Hát önre nem ügyel senki?

Hát önre nem ügyel senki?

George Mulholland: Hát önre nem ügyel senki?

Baljós napra ébredtünk. Gus, a férjem, nem találta az utat, mely a nyaralóhoz vezet. Mondtam neki, hogy forduljon balra. A hátsó ülésen kuporogtam a bőröndök mögött. Gina, a titkárnő, a rádió gombját csavargatta. Gus egyik ismerősétől vette bérbe a nyaralót, de nem kért felvilágosítást a gazdától, hogy melyik úton közelíthető meg a földszintes ház.

— Ne beszélj, amikor vezetek — hörögte Gus.

— Igaza van a férjének — bólintott Gina.

Hallgattam. Ez az út a világ végére vezet, gondoltam, mert a civilizációnak már nyomát sem láttam. Az út csupa gödör. Gus végre lefékezett. Három oldalról vett körül bennünket az Atlanti-óceán. A férjem elkáromkodta magát, majd fordított egyet a kormánykeréken. Félórányi zötyögés után föllélegeztem.

— Megérkeztünk — mondtam boldogan, amikor megpillantottam a nyaralót. Gina azonban felszisszent.

— Te jó ég! Ebben az odúban fogunk három napot és két éjszakát tölteni? Megbolondulok, megőrülök, forduljon vissza, főnök!

— Vigye be a csomagokat — rendelkezett Gus érdes hangon. Néha velem is ilyen gorombán beszélt, de észrevettem, hogy időnként a hűséges titkárnőjét sem kíméli.

— És hol alszom? — kérdezte Gina valamivel később.

— A nagyobbik szobában — válaszolta Gus, és intett a titkárnőjének, hogy a bőröndjeivel átmehet a számára kijelölt „odú”-ba. Ezután Gus az órájára pillantott.

— Négy perc múlva öt. Megfürödhetnél.

— Te most azt akarod nekem mondani, hogy nekem épp most kell megfürödnöm az óceánban?

— Ne bolondozz, Elisha, csak dagály idején mehetsz a vízbe. Előtte és utána is vad áramlatok sodorhatnak a nyílt tengerre. Mondta az az ember, aki bérbe adta a házat. A dagály most tetőzik.

— Csak azt akartam mondani...

— Én pedig meg akarom magyarázni — ordította Gus. — Te azonban veszekedni akarsz, mint mindig.

— Nincs szándékomban veszekedni veled.

— Megnéztem az újságban. A dagály 4.17-kor a leghevesebb. Tehát ez az idő alkalmas fürdésre.

A parányi hálószobában magamra vettem az új fürdőruhát, majd visszatértem a nappaliba. Gina blúzban, de Gus sem vetkőzött le.

— Ti nem akartok megmártózni?

— Nem — válaszolta Gina a körmeit lakkozva.

— Gina meg én rendbe hozzuk a házat — vetette közbe Gus.

— Rendben — mondtam, és átvetettem a törülközőt a vállamon. Néhány perc múlva már a parton álltam, és a nyílt tenger felé néztem.

— Helló! — szólított meg valaki váratlanul. Megfordultam, és megpillantottam egy izmos fiatalembert. Pulóverben.

— Csak nem akar belemenni a vízbe? — kérdezte csodálkozva.

— Miért ne?

— Ilyenkor életveszélyes a fürdés, asszonyom. Az áramlat beránthatja a nyílt tengerre, ahonnan nincs visszatérés...

— Valóban? A férjem ötlete volt, tudja. Gus olyan szórakozott. Én akkor hazamennék. Köszönöm a figyelmeztetést.

— Walt a nevem — mutatkozott be a fiatalember. — A szomszédjuk vagyok. Velem lakik a barátom meg egy lány.

*

— Már itt vagy? — kérdezte Gus rekedten, amikor beléptem a nappaliba. Gina elsápadt, de hallgatott.

— Csoda egyáltalán, hogy visszajöttem — válaszoltam halkan. — Ez az az időpont, amikor életveszélyes megfürdeni az óceánban, nem tudtad? Édes angyalom, te borzasztóan szórakozott vagy.

Másnap reggel szerettem volna megkérdezni, miért nem Gina gondoskodik a reggeliről, hiszen a férjem fizetett alkalmazottja, de beláttam, hogy okosabban teszem, ha magam látok hozzá a munkához. Hét után Gina borzas hajjal bevánszorgott a konyhába.

— Ezektől az átkozott hullámoktól a szememet sem tudtam lehunyni — mondta rosszkedvűen.

Nemsokára belépett a „főnök”. Én a sparhelt körül foglalatoskodtam. Nehezen gyulladt meg benne a tűz. A gyufát letettem az asztalra.

A reggelinél megkérdeztem:

— Mi a program ma délelőttre?

Gina az ujjai között cigarettát forgatott.

— Van valakinek tüze? — kérdezte ingerülten.

— Volna egy ötletem — csapott a homlokára Gus. — Eredj sétálni. A szikláig. A világítótoronyig.

— Az a micsoda nem is hasonlít világítótoronyra.

— Az ördögbe! Éjszaka világít!

— Talán igazad van — mondtam végül mézédes hangon.

— A homokzátonyon át visz az út. Ez a vidék attrakciója. A turisták elmerészkednek a sziklákig, és megcsodálják a gyönyörű kilátást. Te csak menj, mi azalatt felseperjük a szobákat.

A homokzátony irányába indultam. Lassan mentem, elgondolkozva. Egyszerre csak megint előttem termett tegnapi ismerősöm.

— Szemmel tartottam az ablakból — mondta.

— Sétát teszek a homokzátonyon. Elmennék a sziklákig.

— Hát önre nem ügyel senki? Fél óra múlva onnan már nem térhet vissza. A homokzátonyt ellepi a víz. Meg a sziklákat.

— Valóban?

— A férje tudta, hogy merre szándékozik menni?

— Gus tanácsolta, hogy nézzem meg a világítótornyot. Tudja... Gus olyan szórakozott.

— Nagy szerencséje van, asszonyom. Mindig belém botlik.

— Az a gyanúm, hogy a férjem meg akar szabadulni tőlem — válaszoltam mosolyogva.

A hátsó ajtón lopakodtam be a házba. Gina és Gus észre sem vették, hogy visszatértem, mert zavartalanul folytatták beszélgetésüket.

— Megint találkozott azzal a fiatalemberrel! Gyanút fogott, Gus. Elisha nem olyan ostoba, mint hittük.

— Láttad a biztosítótársaság papírjait.

— Te meg az az átkozott biztosítás!

— Ha Elisha szerencsétlenség áldozata lesz, akkor duplán fizetnek. Eligazítottam a gépkocsit, Gina. Úgy bizony. Ha beül...

— Fantasztikus.

— Meg a sparheltet is megreparáltattam. Ha...

— Pompás.

— A hátsó bejárat mellett... a lépcsőkön. Még egy meglepetés az én drága feleségemnek.

Igen, igen, láttam. Acélszürke zsineg a lépcső felett.

— Szeretnék rágyújtani. Ideges vagyok — mondta Gina.

— Ne a házban, ne itt, az istenért! Gyerünk a szabadba.

Kimentek. A nappaliban gázszag. Gondoltam egyet, és a következő pillanatban elhagytam a házat. Gina úgy nézett rám, mint egy tarantella az áldozatára.

— Mit akar? — kérdezte vadul, majd magas sarkú cipőjével eltaposta a cigarettát. Ezután a ház felé sietett.

— Gina, hová rohansz? — nyúlt utána Gus.

— Gyufa nélkül maradtam.

— Vigyázz a sparheltre! — üvöltötte Gus, de Gina már belépett a házba. A robbanás után a titkárnő könnyezve szédelgett elő a nyaralóból.

— Elegem van mindenből! Megyek ebből a házból!

Gus berohant a házba, és megpróbálta eloltani a tüzet. Segítettem neki. A férjem váratlanul megmerevedett. Kintről motorzúgás hallatszott.

— Mi ez? — kérdezte.

— A gépkocsink, Gus. Az Oldsmobil.

A hátsó ajtóhoz rohant, és megfeledkezett az acéldrótról. Gus szinte átrepült a levegőn, majd levágódott a betonra. Megpróbált felállni, de a lábai és a karjai nem engedelmeskedtek.

— Gina — ordította —, a fékek!

Igen ám, de Gina már kihajtotta az automobilt a garázsból a kanyargós útra, és gázt adott...


November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2.
Mel Chase: Megásta a sírját
3.
William Webb: A szerelem vak
4.
David Cruise: Maga az ördög
5.
Chris Pollack: Számított a támogatására
6.
Elmer Morrion: Dolores
7.
Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8.
Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9.
Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10.
Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11.
Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12.
Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13.
Chris Norman: Gratulálok, uram!
14.
Sohasem dohányoztam
15.
Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16.
Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17.
George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18.
Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. William Webb: Szédülékenység
21. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!
22. Elmer Grant: Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?
23. Vincent Lovano: Megmondom őszintén
24. Chris Pollack: Most megcsókolhatsz!
25. Elmer Grant: A becsületes zsebmetsző

 

Címkék: hetnapkrimi
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadpolc rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hát önre nem ügyel senki?
Szabadpolc
  • Elmer Carpenter
  • 2015.01.23.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Hát önre nem ügyel senki?
Szabadpolc
  • Ernest Wallace
  • 2015.01.22.
  • LXX. évfolyam 3. szám
Facebook

Támogatóink