A dobozt egyszerű csomagolópapírba rejtettem. Észrevétlenül felsétáltam a tanácsház harmadik emeletére. A folyosón néhány hekus mellett haladtam el. Az egyik összevonta a szemöldökét, amikor megpillantotta a hónom alatt a dobozt. Benyitottam a városelnök hivatalának az előszobájába. Az asztalnál egy fiatal férfit láttam. Nyugtalanul nézte a dobozt.

— Mit akar? — kérdezte.

— Látni akarom a városelnököt.

— Egy pillanat.

A fiatalember elhagyta a termet, majd visszatért. Mellette egy civil és két egyenruhás rendőr. A civil ruhás szólalt meg elsőnek.

— Lector őrmester vagyok. Miért óhajtja látni az elnököt?

— Magánügy, uram.

— Valami ketyeg, uram. Mi van abban a dobozban?

— Az is magánügy. — Az órámra pillantottam. — Látni akarom a városelnököt, méghozzá tíz percen belül. Ha ebben megakadályoznak, akkor utat török magamnak az úrhoz. Eléggé zajosan, érti?

Lector villámgyorsan cselekedett. Kirántotta a hónom alól a dobozt, és a nyitott ajtón át kidobta a folyosóra.

— Gyorsan hívjátok a műszerészeket! — ordította.

Az őrmester eltávozott, majd tizenöt perc múlva visszatért. A zsebéből előhalászott egy cédulát, és az orrom alá tolta.

— Maga írta?

A szöveg: „Városelnök úr! Az új kórház tervét egyéni érdek diktálja. Ön fittyet hány a nyilvánosság véleményre. Ha nem mond le szépszerével, akkor dinamittal küldöm az álmok birodalmába. Az igazság bajnoka.”

— Árulja el nekem a lakáscímét és a nevét — szólt rám az őrmester dühösen.

— Mark Tyler a nevem. A Butterfly Hotelben van szobám.

Ezután a műszerész visszatért a terembe.

— Semmi. A dobozban egy öreg ébresztőórát találtunk.

— Mit vártak? — kérdeztem pimaszul. — Bombát?

*

Az újságosbódé előtt átlapoztam a pornómagazinokat, majd odavetettem:

— Szemét! Mindezt egyszer a levegőbe repítem!

A tulaj fülelt. A sarkon visszafordultam, és láttam, hogy egy magas férfi beszédbe elegyedik az újságárussal. Átsétáltam az utca másik oldalára. Az áruházban vásároltam egy ébresztőórát, két elemet és másfél méter drótot.

A Szépművészeti Múzeum előtt megtorpantam, eldobtam a cigarettámat, és beléptem a csarnokba. Abba a terembe siettem, ahol Utrillo, Picasso és Modigliani festményeit őrzik. Öklömmel rácsaptam a falra.

— Feltüzelni — sziszegtem —, vagy a levegőbe repíteni!

A magas férfi a hotelomig a nyomomban maradt. A szobában megcsörrent a telefon. A drót túlsó végén Phil O'Hara beszélt, az én hűséges barátom.

— Voltál a városelnöknél? — kérdezte izgatottan.

— Ne aggódj, minden O. K. — válaszoltam nyugodtan.

*

Délután két órakor felhívtam a városelnök hivatalát.

— Meddig tart nyitva a tanácsterem?

— Az irodákat ötkor zárjuk, Mr. Tyler. Látni akar valakit?

— Harminc perc múlva a városházán vagyok.

Két óra után a hallban alig lehetett mozogni. A rendőrök éberen ügyeltek mindenre. Az előszobában ismét a mogorva képű fiatalemberrel találkoztam.

— Beszélni akarok a városelnök úrral — mondtam, és leültem. A dobozt magamhoz szorítottam. A fiatalember iratokat forgatott az ujjai között. A következő pillanatban Lector őrmester rontott be a szobába, és kirántotta a dobozt a hónom alól.

— Megvizsgálni! — rendelkezett az őrmester, majd felém fordult. — Az újságosbódét is a levegőbe akarta repíteni. Ne tagadja! A nyomában voltunk. A Szépművészeti Múzeumba is elkísértük...

— Csak a modern festményeket akarom elpusztítani. Látta maga azt a patetikus Utrillót?

— Vásárolt egy újabb ébresztőórát?

Egy műszerész lépett a szobába.

— Õrmester úr, ez egy bomba. A röntgen kimutatta az elemeket, a drótokat és a robbanóanyagot.

Bedugtak a dutyiba. Négy óra elmúltával az őrmester felkeresett a cellámban. Arcán csalódottság. Mellette egy fiatal férfi ácsorgott.

— Az nem is volt dinamit, hanem cukor — mondta Lector szárazon. — Doktor úr... a tag a magáé.

Az őrmester dühösen távozott. A doktor leültetett.

— Doktor Goldstein vagyok — mutatkozott be. — Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?

— Magának ilyesmi sohasem fordult meg a fejében?

Cinkosan összemosolyogtunk. Húsz percig beszélgettünk, majd elváltunk. A doktor barátságosan megveregette a vállamat, és azt tanácsolta, hogy vásároljak magamnak néhány gombot, és nagy magányomban azokat nyomogassam. Az illúzió, hogy a levegőbe repítem a világot, meglesz. A börtönből egyenesen az áruházba siettem, majd felhívtam az orvost.

— Doktor úr! Megvettem a gombokat!

— Ilyen gyorsan? — kérdezte az orvos aggódva.

— Istenhozzádot akarok mondani magának. Megnyomom a gombot, és átrepülünk a másvilágra.

— Várjon! Mit akar csinálni?

— Meglátogatom a városelnököt.

Taxiba ültem. Az utcán magamhoz szorítottam a dobozt. Az ujjamat a gombon tartottam. A rendőrök ellepték az utcát. A sarkon Lector és az orvos. Visszafordultam.

— Megálljon! — ordította az őrmester.

Futásnak eredtem. A többiek utánam. A Szépművészeti Múzeum irányába loholtam. A Modern Galériába siettem. Időközben az üldözőim utolértek.

— Csak egy mozdulat — mondtam —, és megnyomom a gombot. Adok maguknak tíz percet. Ezután a levegőbe repítem a csarnokot.

Az őrmester súgott valamit az orvos fülébe.

— Még kilenc perc — figyelmeztettem őket.

— Kiüríteni az épületet! — rendelkezett az őrmester.

Az üldözők visszanyomultak. A bejárati ajtónál egymás hegyén-hátán tolongtak, de végül mégis elhagyták az épületet. Öt percet vártam. Nem történt semmi, természetesen. A dobozból kihalásztam az ébresztőórát és a drótokat. Megfordultam, és a bámészkodóknak megmutattam az üres dobozt. Embergyűrű vett körül.

— Maga hülyének néz bennünket? — csattant fel az őrmester.

— Én csak látni akartam a városelnököt — válaszoltam nyugodtan. — Miért bűn ez ebben a városban?

— Nem volt bomba a dobozban ezúttal sem?

— Bomba? Milyen bomba?

— A drót... a gomb...

— Létezik törvény a drót és a gombok ellen? Ez a hobbim. Szeretek kísérletezni ezekkel a dolgokkal. Maguk pedig... beperelem önöket! Belegázoltak az önérzetembe!

Egy alacsony férfi lépett hozzánk.

— Õrmester úr, oszlassa szét a tömeget. Bajban vagyunk. Paul Wagner vagyok, a városelnök.

— Maga az? — ordítottam fel. — Végre! Csak azt akarom közölni önnel, hogy az ablakom alatt az aszfalt tele van lyukakkal. A tehergépkocsik egész éjjel zakatolnak. Azonnal tegyen valamit!

Egy sértett nagyság méltóságával távoztam a helyszínről. Másnap Honoluluban találkoztam a barátommal, Phillel. Mutatott nekem három Utrillót, két Picassót és négy Modiglianit.

— A hotelben ücsörögtem, amíg el nem hagyták az épületet, majd munkához láttam, és a galériában összeszedtem, amit összeszedhettem. Nem lesz bántódásod?

— Nincs bizonyíték. A nagy zűrzavarban tolvajok surrantak be a galériába, és elcipelték a festményeket.

— Megismételjük az akciót?

— Meg. Egy másik városban.

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. Sohasem dohányoztam
15. Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!