A juh vagy birka a párosujjú patások rendjébe és a tülkösszarvúak családjába tartozik. Az Ovis nembe tartozó két fajtájának, az Ovis ariesnek és az Ovis gmelini ariesnek számos alfaja van, melyek különféle élőhelyeken élnek.

A háziasítása több ezer évre nyúlik vissza, és az emberiség egyik legősibb háziállatának számít. A juhokat kezdetben azért tenyésztették, hogy húsukat és bőrüket felhasználják, valamint a tejükért, melyből sajtot és vajat készítettek. Később a gyapjújuk is keresetté vált. A juhok háziasításának pontos ideje és helyszíne nem ismert, de feltételezhető, hogy az első példányokat a Közel-Keleten tenyésztették mintegy 10 000 évvel ezelőtt. A juhokat azért választották ki, mert képesek voltak számos környezeti tényezőhöz alkalmazkodni, és egyszerűen voltak tarthatóak. Az első juhokat a vadjuhokból háziasították, melyekből olyan állatokat hoztak létre, amelyek megfelelően alkalmazkodtak az emberi környezethez. A tartásuk során a vadjuhokat az emberi tenyésztői munka eredményeként a különböző tulajdonságok alapján válogatták ki, mint például a nagyobb hústermelés, az igényesebb gyapjú, a hosszabb élettartam és a szelídebb viselkedés. A juhok háziasítása az idők folyamán terjedni kezdett, és a különböző földrajzi régiókban, az eltérő kultúrákban az állatok különböző módon alkalmazkodtak az emberek igényeihez. Az egyes kultúrák eltérő célokat tűztek ki, mint például a hús, a tej, a gyapjú, és esetenként szállításra használták a juhokat. Ennek a munkának az eredményeként számos új fajta alakult ki. Az egyes fajták megjelenése függött a környezeti feltételektől, az emberek kultúrájától és a tenyésztői munka céljaitól. Az eltérő fajták megjelenése miatt a juhok húsa, gyapja és tejtermékei számos különböző minőséget mutatnak.

Az ökológiai juhászatban a helyi, őshonos vagy honosult, sok esetben parlagi fajták használatával valósítható meg a fenntarthatóság alapelve. A megtermelt kevesebb termék mennyiségét a megfelelő tartásban előállított termék minősége bőven ellensúlyozza. Ezek szerint tehát alternatív tartásra — beleértve az ökológiai állattartást is — leginkább az őshonos fajták alkalmasak. Az extenzív, szabadtartásos, organikus, bio- vagy ökológiai juhászat esetében, mely ugyanúgy termékorientált, az elsődleges cél a kiváló minőségű és humán táplálkozási szempontból is biztonságos termékek előállítása, ellenőrzött feltételek és előírások szerint. A termékorientált alternatív juhászat csak úgy lehet hatékony, ha a termék minősége és mennyisége egyaránt megfelel a piaci kívánalmaknak. Vagyis sem az intenzív, nagy termékmennyiséget, egyúttal rosszabb minőséget adó fajták, sem a lényegesen kisebb termelékenységű, viszont kiváló termékminőségű fajták alkalmazása önmagában nem elegendő. A javasolt megoldás ebben az esetben a két típus különböző keresztezéseinek kialakítása. Az ökológiai tartásra leginkább alkalmas juhfajták a következők:

Cigája — Régi, önálló fajta, több színváltozatban. A magyar cigája a XVIII. században került a magyar Alföldre Kis-Ázsiából, méghozzá a fekete fejű és lábú, fehér bundájú változata. Jó alkalmazkodóképességének köszönhetően gyorsan elterjedt, főleg az ország déli részein. Kiváló tejelő és húsú, jó báránynevelő juh. Az ún. hegyi változat rövidebb lábú, tömöttebb testalkatú, az alföldi hosszabb lábú, nyúltabb testű. A bőre, a foghúsa, a nyelve pigmentált. Szaruképletei sötét palaszürkék. A fülek hosszúak, oldalt és vízszintesen, sőt, néha lefelé irányulóak. A fejet és a lábakat fekete vagy barna fedőszőrök borítják, néha fehér foltokkal tarkítva. A bunda fehér, színes szálakkal tűzdelt lehet. Tejtermelése 90—150 liter 180—200 nap alatt. Szaporasága 120—150%. Térségünkben két fajtaváltozata ismert: a zombori és a csókai cigája. Az előbbi típus nagyobb testű, tejtermelése nagyobb. Ebből a fajtaváltozatból alakították ki a magyar tejelő cigáját a magyarországi nemesítők. A csókai cigája kisebb, zömökebb testű, nála a hústermelés a jelentősebb.

Racka — Közép- és Kelet-Európában sok alfajtája található. A hortobágyi racka jellemzője mindkét ivarban a dugóhúzószerűen csavarodott szarv. Fehér és fekete. A fehér racka bundája fehér, sárgásfehér, a fej és a lábak sárgásbarnák, barnák, sárgásfehérek, a szarvak pedig viaszsárgák. A fekete racka feje és lábai fényes feketék, a szarvak feketék vagy sötét palaszürkék, a bunda fekete. Vérmérséklete élénk, sőt, ideges, emiatt magatartása bizalmatlan. Az anyák átlagtömege 40 kg, a kosoké 50. Kevert gyapjút termel. Az újszülött és a 2-3 hetes bárányok gyapjából női bundák, kucsmák, gallérok készülnek. Szaporasága 120—130%, 1,5—2,5 éves korában tenyészérett. Tejtermelése alacsony, 40—80 liter.

Cikta vagy tolna—baranyai sváb juh — A XVIII. században a sváb telepítésekkel került hozzánk a Kárpát-medencébe, és csak itt maradt fenn fajtaazonosként. Kis termetű, fehér bundájú juh. A fej és a lábak rövid, fehér szőrrel borítottak, a bunda hossza 20 cm körüli, kevert gyapjas. Az anyák mindig szarvatlanok, a kosok egy része könnyebb, csigás szarvat visel. Finomcsontú. Térségünkben kevés található belőle.

Természetesen más fajták is tarthatóak ökológiai tenyészetekben (merinó fajták, angol hústípusúak stb.), de számolni kell az egészségi állapotuk változásával, betegség esetén az engedélyezett gyógyszerek beszerzésének problémáival.