- Szabó Attila felvétele

Ki ne hallott volna a szabadkai Ladócki ikrekről, akiknek nevével dicsekedett hosszú évtizedeken át a város sportélete, és nemcsak a városé. Miután János hirtelen elhunyt, az örökmozgó Gábor hetvenhét éve ellenére fiatalos kedvvel, derűvel igyekszik fivére helyett is népszerűsíteni az ép testben ép lélek elvét. Feleségével, Ibolyával főleg a sétaerdei medence partján lehet találkozni, ahol hetente háromszor úszóedzésen vesznek részt, hogy kondícióban tartsák magukat, s hogy felkészüljenek a szenior bajnokságokra, melyeken rendszerint elviszik a pálmát. Gábor a maga kategóriájában 50 és 100 mellen minden magyar versenyzőt legyőzött eddig, és Ibi is rengeteg érmet szerzett, nyaranta pedig százszámra szerettetik meg a kisgyerekekkel a vizet, az úszást a Spartak edzőiként. Húsz óra alatt, ameddig egy-egy tanfolyam tart, a gyerekek kilencven-egynehány százaléka megtanul úszni. Mintha a régi rómaiak nézetét vallanák: műveletlen ember az, aki nem tud írni, olvasni és - úszni.
- Aki nem sportol, az sok-sok örömtől fosztja meg magát - véli Gábor. - Mi a korunk ellenére még mindig ,,versenyzünk, most már a saját költségünkön ugyan, főként Magyarországon, s már nem az eredmény a legfontosabb számunkra, hanem a barátkozás, a művelt társaság, a vidám hangulat, amelyben ezeken a találkozókon részünk van. A saját gyerekeink is sokat kaptak a sporttól, társakat szereztek, megtanultak beilleszkedni a közösségbe, megszokták a munkát...
S hogy az alma nem esik messze a fájától, arra a bizonyíték: mindkét fiuk tornatanári oklevelet szerzett, kiváló úszók, vízilabdázók, jégkorongozók stb. voltak, Gyulának a vízilabda-szakedzői oklevele is megvan, ezenkívül jogi diplomája, ma tartományi munka-, foglalkoztatás- és nemek közötti egyenjogúságügyi segédtitkár, de munkája mellett még mindig szenvedélyesen edzi a Spartak berkeiben a gyerekeket.
Ladócki Gábor, akit a város díszpolgárává választott néhány éve, sportolói, ,,sportmunkási és pedagógusi érdemeiért, kiváló tanár volt. Rajongtunk az óráiért a képzőben, mert mindig kitalált valami újat, játékosat, kölcsönösen tiszteltük egymást, mindenkit névről ismert, és eszünkbe sem jutott őt ,,becsapni, amikor mint osztályfőnöknek számot kellett adnunk a hiányzásainkról. Aki ellógott egy-egy óráról, becsületesen felállt, és ezt mondta: igazolatlan óra, tanár úr. És ezzel el volt intézve a dolog.
- Nekem szórakozás volt a tanítás - mondja. - Nagyon szerettem csinálni. S hogy a gyerekek szerettek, talán azzal magyarázható, hogy én is kedveltem őket. Nem élsportolókat akartam mindenáron nevelni, hanem azt néztem, honnan indult el, s hova jutott el a diák... Egyszer, emlékszem, megkérdeztem az osztályomtól, hogy hallottak-e Trianonról. Amiről akkor nem beszélhettünk. Tanítók nem mehetnek ki az életbe anélkül, hogy tudjanak erről, gondoltam... Egy kis ,,pótoktatás"-on elmondtam nekik, hogy volt az...
- Mozgalmas életet éltem - emlékezik -, nem esett nehezemre, hogy a tanítás után vonatra üljek, elmenjek Belgrádba bíráskodni, aztán este vissza, másnap meg, mondjuk, Szlovéniába utazni a válogatottal versenyre...
Egyik szervezője volt a szarajevói téli olimpiának, jégkorongbíró Norvégiában, Csehszlovákiában, Magyarországon vezetett mérkőzéseket, a tengerparton vízilabdabíró és ellenőr, s ki tudja, még mit nem csinált...
S Ibolya megbízott benne. Soha nem féltékenykedett, hiszen ,,mindig hazaadta a pénzét, és mindig hazajött. Ha meg úgy adódott, hétvégeken fogta a gyerekeket, bepakolt valami elemózsiát, és maguk is elkísérték a családfőt a sportútjaira.
Persze hogy a medence partján ismerkedtek össze. A Fekete-fürdőben tartotta Gábor a Spartak tagjainak az úszóórákat éppen, amikor a bezdáni származású, formás Ibolya mint tanítóképzős diák megjelent, s kiderült, hogy nem is akármilyen úszó. A maga falujában minden versenyt megnyert. Ma is hálás az édesapjának, aki annak idején a falu nyelve ellenére naponta edzésre küldte a lányát, sőt el is kísérte, ha kellett. A szimpátia az érettségi banketten csapott át szerelembe, majd házasságba, s a kölcsönös vonzódás, megbecsülés immár 47 éve tart.
Ibi magyar-szerb szakos pedagógusként dolgozott, egy év kivételével végig a palicsi általános iskolában. Kedvvel és szeretettel. - Mindig a munkatársaimnak tekintettem a gyerekeket, akik nélkül én bizony nem tudok sikert elérni. A legnagyobb öröm számomra az, ha a városban járva összetalálkozom valamelyik régi diákommal, és mosolyogva köszöntenek. Ez a mosoly többet ér nekem bárminél. ,,Szeretném, ha az én gyerekemet is olyan tanárok tanítanák, mint amilyen maga volt! - mondta egyszer valaki, és ez nagyon jólesett.
- Azt tartják, hogy a pedagógusok rendszerint ,,elnevelik a saját gyerekeiket - jegyzem meg. - Ti, úgy látszik, kivétel vagytok, mert hát nálatok e téren minden rendben...
- A nevelésben mi mindig egyetértettünk, sohasem volt az, hogy én egyet mondtam, a Gábor pedig mást.
- Jó anya az Ibi, és jó feleség... Rögtön, a megismerkedésünk után felmértem, hogy családcentrikus, s nagyon jó volt a megérzésem. A házasságunk kitűnőre sikerült - nyugtázza a dolgokat Gábor. - De lehet, hogy a megismerkedésünk is sorsszerű volt... Mint ahogyan a csortanovci vonat-összeütközés, amelyet csak a sorsnak köszönhetően éltünk túl a tanítványaimmal. Belgrádba utaztunk 61-ben az úszók csapatbajnokságának döntőjére. Szabadkán a gyerekek be is szálltak reggel hatkor az első kupéba. Akkor hallom, hogy az utolsó kocsiból valaki kiáltozik nekem, hogy Ladó, Ladó, gyertek ide hátra, itt bőven van hely, hadd beszélgessünk. Tótpál Jancsi meg Meznerics Pista barátom voltak azok. Átvezényeltem a ,,bandá-t hátra. Hangoltak ám persze! Amikor összeütköztünk a tehervonattal, az első kocsiban mindenki meghalt, egy ember kivételével, nekünk pedig a hajunk szála sem görbült... Mi ez, ha nem sorsszerűség?!
Hogy elégedettek-e az életükkel?
Ibi: - A gyerekekkel alapjában véve igen. Mi sohasem kényszerítettük őket semmire sem, hagytuk, hogy maguk válasszanak maguknak hivatást... De talán érezték a részünkről a szeretetet, a féltést... Emberek lettek... Persze hogy szeretném, ha sok minden másként volna... Tulajdonképpen nem sok minden változott meg a ,,demokráciá"-val. Elszomorító a korrupció, a csalás, a lopás, a közbiztonság állapota...
Gábor: - Nem volt rossz életem, igaz, lehetett volna jobb is... Alapjában véve elégedett ember vagyok. A nyugdíjunkat ugyan nagyon be kell osztani, de a kettőből megélünk. Síelni - amit valaha nagyon szerettünk - már nem tudunk eljárni, mert az nekünk drága, de Magyarországra el-elmegyünk egy-egy szenior úszóversenyre, s élvezzük a jó társaságot... Itthon is jó. Jó a hangulat, Ibivel mindenről el tudunk beszélgetni, a gyerekekkel is, mondhatni, kifogástalan a viszonyunk. A Szegeden élő fiunk, Zsolt minden hétvégén hazajár a két unokánkkal, Gyula itthon lakik nálunk, naponta ingázik Szabadka és az újvidéki munkahelye között... Nem vagyunk egyedül... Minden hónap első hétfőjén találkozunk a Népkörben a régi osztálytársakkal is, ugratjuk egymást, elviccelődünk, ez feldobja az embert... Aztán eljárok rendszeresen a vízilabdameccsekre. A hokimérkőzésekre nem, mert olyan gyenge manapság ez a mi hokink, de olyan...!
S hogy ne tagadja meg önmagát, derűs természetét, búcsúzóul még elmond egy viccet: Két barát találkozik. ,,Te, ha lefeküdnék a feleségeddel, akkor sógorok lennénk? - kérdi az egyik. ,,Nem. Kvittek! - feleli a másik. És nevet, nevet teljes szívéből... Majd meginvitál a pedagógusbálra, melyen igazán jó a hangulat, s melyet nem szabad elmulasztanom.