Emlékszem, mindig sötét napszemüveget viselt. A nem látó emberek elengedhetetlen kellékét. Kézfeje és ujjai olyan lágyan íveltek voltak, mint egy kecses női kézé. Nem a szemével, a tapintásával látott. Alig észrevehetően, de szinte minden tárgyat megérintett, aminek a közelébe került. Leheletfinoman végighúzta az ujját a padon, a táblán, a székeken, az ajtófélfán...
Amikor elkezdődött a tanév, a tanárokkal való ismerkedés, mi már tudtuk, hogy egy vak tanár is tanít majd bennünket. A nem látó emberek világáról, viselkedéséről vajmi keveset tudtunk akkor még, és az igazat megvallva, nem is nagyon érdekelt bennünket. Mint afféle suhanc gimistákat merőben más dolgok foglalkoztattak. Egészen az első személyes találkozásunkig a vak pszichológiatanárral.
Afféle tinédzseri kétkedéssel, némi iróniával megnyilvánulásainkban vártuk az első pszichológiaóra kezdetét. Emlékszem, a ,,nagymenők néhány sótlan viccet is elejtettek a számunkra még ismeretlen, vak tanár számlájára. Hosszúra nyúltak a várakozás percei. Egyre nőtt bennem a kíváncsiság, ami valamiféle aggódással is párosult. Vajon hogyan tudja majd előadni az anyagot, miként feleltet bennünket és egyáltalán milyen kapcsolatot tudunk majd kialakítani vele? Akkor még azt hittem, hogy a világ és az emberek megismeréséhez feltétlenül szükséges a látás, a szemkontaktus. Izgatott, ugyanakkor nagyon kíváncsi voltam. És vártam, nagyon vártam az első találkozást...
Aztán a koraesti félhomályban megpillantottunk két, az iskolaudvaron felénk közeledő alakot. Lassan haladtak. Az egyikük az osztályfőnöknőnk volt, aki a rövid sétát kihasználva minden bizonnyal az osztályát próbálta néhány mondatba sűrítve bemutatni a karjába kapaszkodó pszichológiatanárnak. Ő csak bólogatott. Arca sziklaszilárd kifejezésével semmilyen érdeklődést nem tanúsított a hallottak iránt.
A huszonkét fős osztályra hirtelen síri csönd telepedett. Mindannyian az ajtót figyeltük, mintha jelenést látnánk. Ma már tudom, hogy nem jelenés volt, csupán egy csodálatos ember első, mély érzelmeket hagyó találkozása jövendőbeli tanítványaival...
Az osztályfőnöknő számított a szemeket meresztő kíváncsiságra. Nagyon határozottan, rövid, tőmondatok kíséretében mutatta be nekünk az új tanárunkat, egyetlen szót sem ejtve arról, hogy a tanár nem lát és hogy legyünk erre tekintettel. De távozásakor, az ajtóból még mintegy kedves fenyítésként felemelte a mutatóujját...
Becsukódott a tanterem ajtaja. Néma csend. Az egyébként igen jó vágású, úgy harminc, harmincöt év körüli pszichológiatanár a katedrán állt. Tétovának tűnt. Idegesen morzsolgatta az ujjait, majd szép lassan megérintette a tanári asztal peremét. Talán ez volt az a pillanat, amikor először érzett valami biztos pontot, kapaszkodót a teremben. Majd a kezdeti nehézségeket sikeresen átvészelve, érezhetően megkönnyebbülten megszólalt fiatalos, és meglepő módon nagyon vidám hangján. A jég megtört. Innentől kezdve már egyenes út vezetett a tanár és diákjai között kialakuló barátság felé.
Mert nem csupán tanárunk volt ő az elkövetkező évek alatt, hanem valaki, akihez - ha gond vagy éppen öröm ért bennünket - bármikor bizalommal fordulhattunk. Ismerte ő a kamaszok világát. Hogyne ismerte volna! Hiszen pszichológiát tanult. De nem ez volt az egyetlen, ami segítette őt a fiatalok zűrzavaros lelkivilágának megismerésében. Nagyon nyitott és őszinte volt, akinek a szavára lehetett adni. És mi adtunk is. Tanácsot kértünk tőle szerelmi ügyekben, tanulásban, vagy éppen a szüleinkkel folytatott nézeteltéréseinkkel kapcsolatban. Neki mindig mindenkihez volt egy-egy bátorító szava. A földön járt, pedig mi úgy éreztük, a lelke szárnyal. Mindig derűs hangulata arra mert következtetni, hogy már régen megbékélt a sors e kegyetlen ajándékával. Nagyvonalúan viselte az élet által a vállára rótt terhet, és soha, soha nem panaszkodott.
És mi, a világot éppen megváltani készülő, már ,,mindent megtapasztalt és bölcs' suhancok egyetlen pillanat leforgása alatt felnőttekké lettünk. Felnőttünk a másság elfogadásához, a tőlünk különböző emberek sorsának átérzéséhez.
Egy napon, a pszichológiaóra kezdetén szokatlan kéréssel állt elénk kedves tanárunk: tanácsot kért, milyen farmernadrágot vásároljon magának. Elmondta, hogy az édesanyja, akivel együtt élt, vásárlási csekkekre tett szert az egyik szabadkai ruhaboltban, és ezeket le kell vásárolni. Ő úgy gondolta, vehetne magának egy farmernadrágot, csak éppen nem tudja, milyen márkájú legyen. És a következő órán már az általunk javasolt, indigókék nadrágban ,,kellette magát a katedrán. Mi pedig tapsoltunk és dicsértük a jó ízlését.
Közvetlen és felhőtlen, cseppet sem szokványos tanár-diák viszony volt ez. Ezt éreztük mindannyian, kivétel nélkül. Ezt érezhette ő is, amikor a születésnapján egy tálca krémessel ajándékoztuk meg, amelyet előzőleg olyan varázslatosan finom nyalánkságnak írt le. De még mielőtt megkóstolhatta volna az édességet, az ajtón egy fiatalember lépett be. A tanárunkat kereste. Átadott neki egy dísztáviratot, majd sietve távozott. Kedves tanárunk csak állt, kezében a sürgönnyel. Szinte érezhető volt a feszültség, amely újfent arra késztette, hogy idegesen morzsolgatni kezdje finom ujjait. Aztán alig hallhatóan megkérte, olvassuk fel, mi áll a sürgönyben. Zsolt, az osztály mókamestere ugrott ki elsőként a padból és már olvasni is kezdte: ,,Legkedvesebb tanárunknak születésnapja alkalmából szívből gratulál a IV. PC osztály. Néhány pillanatnyi csend után tanárunk napszemüveg mögé rejtett szemeiből könny csordult ki. Végighömpölygött az arcán, le az inge gallérjára. Vele sírtunk mindannyian. Megindító, és mégis oly felemelő érzés volt örömöt okozni egy embernek, aki nem láthatja a világ szépségeit, nem csodálhatja a fák között szikrázóan játszó napsugarakat, a csillogó hópelyheket...
Aztán elszálltak a gimnáziumi évek, és velük együtt lassan feledésbe merültek az együtt eltöltött idők, a tréfálkozások. De néha még, amikor az utcán megpillantom egykori tanáromat, amint karját idős édesanyja karjába fonva sétálgat, egy-egy emlék tükörtiszta képe idéződik fel bennem. És ráköszönök egykori kedves tanáromra, váltunk néhány szót, majd mindenki megy a maga útján tovább.
Én a látó emberek néha önzőségtől elhomályosodott, szennyesnek ható, ő a nem látók mindig tiszta, önzetlen és önfeláldozó világába...