Zidane visszafordult, és lefejelte az olaszt. Azt a csúnya mellbe fejest egyenes adásban láttam. Képzeljék: még én is néztem a foci-vb döntőjét. Csak azt, de néztem. Noná! A fociözvegyek számára világszerte ez az este jelentette a visszaszámlálást: még ez az egy meccs, aztán vége. Vége, s a nők visszakaphatják a férjüket, a párjukat, a kedvesüket. És visszakaphatják egy hónap után, végre, a tévé távirányítóját. Ami engem illet: jól megvoltam nélküle. Mármint a távirányító, meg a televízió nélkül. S ha jobban belegondolok, még hálás is lehetek a fociőrületnek. Ha ugyanis nincs meccs, nem valószínű, hogy július 1-jén rádió mellett töltöm a szombat estét. De volt, így aztán a hűs levegőjű kertet választottam, meg a Kossuthot. Koltay Gábor új rockoperáját, A Napba öltözött leányt sugározta az adó, hangfelvételről. Így aztán az egész Kárpát-medence ugyanabban az időpontban hallgathatta az új rockoperát, amikor A Napba öltözött leány ősbemutatója zajlott -- a Székelyföldön, Csiksomlyón. Már a gondolatba is beleborzongtam: milyen lehet most ott fönn, a hegyen, élőben hallgatni a Kormoránt, Varga Miklóst, Vikidált... Ezreket képzeltem oda (azóta tudom, megírta az újság: "zenerajongók tízezrei nézték végig), miközben szólt a zene a bácskai homokon. Mit mondjak? Ott ültem elvarázsolva, valami szelíd, jóleső révületben. Élmény volt. Feledhetetlenül jó.
Nem értek különösebben a zenéhez, csak szeretem. Nem tudom megmondani, hogy a székely testvérpár, Ábel és Mária története mennyire lopja be magát a közönség szívébe. Az idő majd eldönti, hogy A Napba ölözött leánynak lesz-e (egy?, kettő?, három?) olyan betétdala, amelyeket úgy hallgatnak majd a fiatalok, mintha himnusz volna. A Kormorán tud ilyet, nagyon tud. Például: szinte nincs, akinek ne dobogtatná meg a szívét a Harangok dala. Páskándi Géza és Koltay Gergely csodálatos szövege-zenéje, a "Ne késsetek, harangok,/ siessetek csatába,/ Isten tornyából szálljatok/ a szegény föld sarába./ Segíts, harang, dörögni,/ nyelved így megmarad,/ most majd ágyú dörgi el/ imádságodat... Templom lett az égbolt,/ csaták tere benne/ a szabadság oltárához/ ágyúk térdepelnek...'
A torokszorítóan szép Harangok dalát nemrég az Országházban is elénekelhette a Kormorán. A Koltay Gergely alapította (1976) Kormorán -- mely a magyarországi zenei életben egyedülállóan ötvözi a népzenét a rockmuzsikával -- megkapta a Magyar Örökség Díjat. 2006. június 24-én, a díjátadó ünnepségen a magyar parlament épületébenben szólt a dal: "Álmodtam az éjjel, puszta lett a világ./ Százezernyi sírhantra nem került virág./ Álmodtam, hogy hős anyák fiukat siratták,/ s tiltva volt az ünnep is, mikor győzött a szabadság.' Aztán az utolsó strófa is: "Győzni fogunk, ha itt már/ seregben ágyú áll. / Az obsitos harang is egyszer/ tornyába visszaszáll./ Elfeledjük majd lassan/ a harcot, vérözönt,/ a béke minden ágyút/ haranggá visszaönt.' Még fülemben Juhász Judit hangja, amint ünnepélyesen bejelenti: "A Kormorán nevét az Aranykönyv őrzi'. Amit alkotott, az a magyar örökség része. Örökségünk.
Szent Iván éjszakáján (június 24.) szűkebb pátriám, Szabadka öröksége foglalkoztatott. Az a felbecsülhetetlen értékű kincs, amelyet a homokra épült város híres világjárói, nagy gyűjtői, neves művészei, módos polgárai hagyatékoztak Szabadkára, a város ismert archeológusai tártak föl az ásatásokon... Az a gazdag múzeumi anyag, amely raktárak, depók homályában lapul, mert nincs elég hely, ahol legalább a kincsek színe-javát kiállíthatnák. Szabadkának van ugyan múzeuma (a régi városházán kapott némi helyet), de az intézménynek nincs saját épülete. Egyik szemem sír, a másik meg nevetet, hogy a Sárgaház épületét, a bankpalotát, az új intézmény, a magyar tanítóképző kar kapja, s nem a múzeum.
Miért foglalkoztat, honnan jutott eszembe? A nyári napforduló ünnepe, június 24-e Budapesten csakúgy, mint Párizsban, most is a Múzeumok Éjszakája volt. Azon az éjszakán nyitva tartott, látogatható volt minden képtár és galéria, mindegyik múzeum. A pesti rádió folyamatos hívogatása hallatán mégsem az elvágyakozás kerített a hatalmába -- el kellene menni a Szajna vagy a Duna partjára, ahol éjszakai tárlatvezetők várnak --, hanem a szomorúság. A bánat, amiért Szabadkán nappal sem lehet megtekinteni azt a gazdag gyűjteményt, amelyet az elődök örökül hagytak ránk.
Szent Iván éjszakáján tüzet ugrani szokás. S miközben a lángok fölött repül az ember, valamit kívánni kell. Azt mondják: ha nagyon akarjuk, teljesülhet. Nem ugrottam. De kívántam. Szép, tágas múzeumépületet Szabadkának. Ahol egy fedél alatt találkozhatnak az adományozó-hagyományozók és örökösök. Ahol múlt és jelen, idő és tér között elmosódhatnak a határok. Kicsit úgy is, ahogy a Kormorán muzsikájára megtörténhetett: a kelebiai homok a hegy lábához húzódott Csíksomlyón.