Az összejövetelen jelen volt az egyik tanárnő, Đurić Varga Anna is, aki szépkorú már, de még szeretettel fogadja a meghívást. 

— Erre a generációra nagyon szívesen emlékezem vissza, két hatalmas osztály volt, tele lányokkal, fiúkkal. Boldog voltam, amikor be kellett mennem hozzájuk, mert csupa jó diák járt mindkét tagozatra. Sokan kitűnővel fejezték be a gimnáziumi tanulmányaikat. Amikor becsukták a magyar gimnáziumot, és a négy felső osztályt összecsatolták a szerb gimnáziummal, az nagyon fájt nekem, de azért örültem, hogy ott voltak, és nagyszerűen haladtak. Nagyon sajnálom, hogy ott kellett hagynunk a magyar gimnáziumot, mert aztán lassan fogyatkozni kezdtünk, a két osztályból csak egy maradt, tehát egy osztály volt a Lőrik-gimnáziumban, egy osztály pedig a Davidovics-gimnáziumban. Egy épület volt, de két gimnázium működött benne. Még most is úgy gondolom, ha újra foglalkozást kellene választanom, biztos, hogy ismét a tanári pálya mellett döntenék. Gyönyörű hivatás ez, minden évben jöttek az új diákok, minden évben látjuk, hogyan fejlődik a generáció, de mostanában már csak könnyezni tudok, mert abból a sok magyar fiatalból ma már alig látok valakit az utcán. Lassan a kollégák, kolléganők elmentek örökre, a diákjaim pedig nagyon sietnek külföldre, és haldoklik ez a város, ami a magyar lakosságot illeti. Viszont boldog vagyok, mert ez a generáció minden évben szervez találkozót. Igaz, hogy csak néhányan jövünk össze, de azért itt vagyunk szeptember első szombatján, és egy-két órára én is visszaröpülök abba a múltba, amikor igazán nagyon meg voltam elégedve a foglalkozásommal. Nagyon szerettem a diákjaimat, nagyszerű volt velük dolgozni — mesélte Anna tanárnő.

Đurić Varga Anna

A gyülekező az egyik nagybecskereki étterem előtt volt, és Sván Ernő vállalta a fő szervezői tisztséget.

— Nagy örömünkre ünnepeljük az érettségink 66. évét. A magyar gimnáziumba jártunk, de a hatodik osztályból sajnos átkerültünk a szerb gimnáziumba, mivel megszűnt létezni a magyar főgimnázium, és ott fejeztük be, ott érettségiztünk. Az órákat magyar nyelven hallgattuk, és az érettségi vizsga is az anyanyelvünkön zajlott. Az egyik osztályban 26-an, a másikban 28-an voltunk. Valójában az első alkalommal, amikor a tízéves találkozót tartottuk, eldöntöttük, együtt fogjuk szervezni ezeket az összejöveteleket. Akik most eljöttek, Tóth Margit, dr. Várady Tibor, Nagy János, dr. Halupka József, Tóth Árpád és jómagam.

* Hogyan emlékezik vissza a régi időkre? Milyen osztály volt az önöké?

— A mi osztályaink a legjobbak voltak, a magyar gimiben is, meg később a szerb gimnáziumban, illetve, ahogy akkor elnevezték, a vegyes gimnáziumban. A két osztályból a legtöbb diákot felmentették az érettségi alól, vagyis csak írásbelit írtunk, szóbelizni nem kellett, mert mindannyian kitűnők voltunk.

* Önök közül többen sikeres emberek lettek…

— Jogászok, mérnökök, én is technológiai mérnök vagyok. Az olajgyárnak voltam egyidőben a technikai igazgatója, később a becskereki technológiai intézetbe mentem át, ott kezdtem el a környezetvédelemmel foglalkozni, és onnan is mentem nyugdíjba.

* Ez a generáció is szétszóródott a nagyvilágba?

— Van, aki Kanadába került, de élnek Németországban, Magyarországon is. Többen mentek el, mint amennyien maradtunk. Nekem is volt lehetőségem, jó néhányszor hívtak Németországba, de én a becskereki Bega vizét ittam, hiszen: „Ki a Bega vizét issza, annak szíve vágyik vissza.” Tehát maradtam, mert valakinek maradni is kellett.

Dr. Várady Tibor nyugalmazott jogászprofesszor elmondása szerint noha Magyarországon él, minden hónapban igyekszik legalább egy hetet a szülőföldjén tölteni.

— Újvidéken fönntartunk egy lakást, és a régi, családi irattár révén most én nagyon becskereki lettem, mert azt tanulmányozom. Na most, hogy én a jelenben vagy a múltban élek-e, ezt egy kicsit nehéz eldönteni, de főleg Becskereken élek. Nagyon örülök, hogy itt vagyok, és találkozhattam a régi osztálytársaimmal.

Sván Ernő, dr. Várady Tibor, Tóth Margit, dr. Halupka József

* Hogyan emlékezik vissza azokra az időkre, amikor a gimnázium tanulói voltak?

— Azok nagyon szép, nagyon fontos és meghatározó évek voltak. A gimnáziumot a Messingerben kezdtük, aztán az utolsó éveket a közös vegyes gimnáziumban fejeztük be, és hát sok minden alakult akkor az életben, ami később egy kicsit útmutatóvá is vált. Nagyon becsültem a tanáraimat, szerettem az akkori becskereki életet, és ennyire itthon később sehol sem voltam.

Tóth Margit arra emlékezett vissza, hogy kezdetben ötévente rendezték meg az osztálytalálkozókat, de az idő múlásával eldöntötték, minden évben jöjjenek össze, és elevenítsék fel a régi szép időket. Egy kissé fájlalja, hogy vannak a generációból olyanok, akik eljöhetnének, mert az egészségük is megengedné, viszont nem tartják fontosnak, pedig bánhatják, hogy nem vesznek részt ezeken az összejöveteleken. A beszélgetés során egyik osztálytársuk is szóba került, aki a 60. találkozóra jelent meg, alig ismerték meg, ő pedig jókat nevetett, hogy mekkora meglepetésben részesítette volt diáktársait.

Dr. Halupka József Újvidéken él, híres ideg- és elmegyógyász volt, ma már nyugdíjas, mint mondta, kerek harminc éve. A nyugdíjaztatása nem volt zökkenőmentes, nem is szívesen emlékezik rá, viszont elmesélt egy-két olyan mozzanatot az életéből, amelyet átélt a katonakórház orvosaként. Volt olyan időszak, amikor azzal vádolták, hogy több magyar embert mentett fel a katonai szolgálat alól, illetve hogy kevesebbet küldött a halálba. Ma Újvidéken él, szép kertje van, és a saját készítésű konyakjából hozott, melyet nem lehetett nem megkóstolni…

Dr. Várady Tibor a könyveiből ajándékozott a diáktársainak, és a 66. találkozóra egy verset is írt, melyet ITT olvashatnak el:

Kezdhetném talán

a lényeggel:

kibasztunk

a történelemmel

hogy fasizmust hoz,

előre nem tudtuk

de már ötévesen

gyorsan kirúgtuk

aztán a történelem

talált egy új izmust

ideküldte nekünk

a kommunizmust

ezt hosszabban tűrtük

jó ideig itt állt

kezdtük megszokni

bár sokat kiabált

ezalatt már nekünk is

akadt saját dolgunk,

aztán Tito elment

mi pedig maradtunk

a történelem tovább próbálkozott

és ki tudja mi okán

szép változás helyett

eljött a Slobodan

2

Milošević évei jöttek

vele nem barátkoztunk

de aztán ő végleg elment

pedig fiatalabb volt nálunk

most már óvatosabb

lett a történelem

névtelen izmusokat küld közénk

bár ez is kéretlen

keveredik a sok reform és korom

mi meg csak nézzük

gimnáziumi ablakon

úgy, mint egykoron

közben a világ

erre-arra szalad

de a Becskerek

mégis megmarad

és most ideje lett

magunknak is lépni

történelem helyett, magam igyekszem

javaslatot tenni

Itt a hatvanhatodik

szép találkozó!

Javaslom, hogy ez legyen

a meghatározó

3

logikus és jogos is,

ha ahhoz ragaszkodunk

hogy mától mi is

hatvanhat évesek vagyunk

(és persze az Annuska is)