Negyven éve együtt: Togyerás István és Irén

Kevesen vannak azok, akik ne ismernék ennek az iparművész házaspárnak a nevét. Alkotásaik számos hazai és külföldi kiállításon láthatók még ma is, kerámiatárgyaik pedig hosszú évtizedeken át a legtöbb üzletben megvásárolhatók is voltak. Gondoljunk csak az éjjellámpáikra, a szebbnél szebb dísztárgyaikra, a bankokban és egyéb közhivatalokban helyet kapó fali dekorációikra! Stílusuk sajátos, és szinte egybeforrt a hosszú, együtt eltöltött évek során. Arról nem is beszélve, hogy István tanára volt Irénnek, és ekkor kezdődött el a közös jövőjük is.
- Én magyarittabéi születésű vagyok, a Tanítóképző Főiskolát Újvidéken végeztem el - mondja István. - Majd Szabadkára kerültem, és ott a Népszínházban kaptam munkát. Ezután harminckét évig tanítottam képzőművészetet a Matko Vukoviæ Általános Iskolában. Akkor már voltak önálló tárlataim, főként külföldön. Irénnel is a művészet hozott össze, hiszen mindketten tagjai vagyunk a Formatervezők és Iparművészek Vajdasági Egyesületének. Sokat dolgoztunk együtt, és idővel kiderült, hogy hasonlóak a meglátásaink nemcsak a művészettel, hanem magával az élettel kapcsolatban is.
- István akkor már ismert iparművész volt - kapcsolódik a beszélgetésbe Irén. - Tanárként és emberként egyaránt elvarázsolt. Nagyon sokat tanultam tőle, és neki köszönhetem, hogy az iparművészet ilyen közel került hozzám. A sors végül úgy hozta, hogy az ismeretségünk továbbfejlődött valami csodálatos együvé tartozássá. Negyven éve vagyunk házasok, és ezt az időszakot szinte teljes egészében a művészetnek rendeltük alá. Ez természetesen nem zárta ki azt, hogy gyermeket vállaljunk. Annyira elfogultak és elfoglaltak azért mégsem voltunk...
Megszületett a kislányuk, Dianna, aki szinte az első perctől fogva aktív részese volt szülei művészi alkotómunkájának.
- Talán hároméves sem volt még, amikor már ott tipegett mellettünk, gyúrta, formázta az agyagot - meséli Irén. - Nagyon korán megtanulta, hogy egy művésznek folyamatosan alkotnia kell, és amikor megszállja az ihlet, irány a műhely! Kicsiny kezecskéivel olyan ügyesen dolgozott, hogy már akkor láttuk: belőle is keramikus lesz. Rengeteget utazgattunk, számos közös, illetve önálló tárlatunk volt a régi Jugoszlávia tagköztársaságaiban és külföldön. Dianna a legtöbbször velünk utazott, és noha mi soha nem próbáltuk befolyásolni őt abban, hogy milyen szakmát, hivatást válasszon magának, ő is az iparművészet mellett döntött. Akkoriban csodálatos érzés volt, hogy ismernek bennünket, elismerik a munkánkat, hogy az alkotásainkat elismerésekkel díjazzák. Azt hiszem, ezek a szép élmények segítettek abban, hogy a lányunk is ezt az életpályát választotta.
- Számos pénzintézet falain még ma is az én alkotásaim láthatóak - meséli István. - Nagyon sok épület burkolatának a díszítését készítettem el, és a belgrádi Május 25. Rekreációs Központot ékesítő Tito beszéde címet viselő mű is az én alkotásom. A legszebb emlékeim azonban a külföldi kiállításokhoz kapcsolódnak. Kiállítottam már Indiában, Törökországban, Olaszországban, és hat évvel ezelőtt mindhárman közös tárlaton mutatkoztunk be Kairóban. Csodálatos érzés együtt részt venni kiállításokon, hiszen így válik láthatóvá, hogy mit is tudtunk a magunkévá tenni a művészetből az elmúlt negyven év alatt.
Hogy a művészet mennyire tud meghatározójává válni egy család életének, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Togyerás házaspár unokája, Dianna is grafikai középiskolába jár Újvidéken.
- Annak a középiskolának, amelybe most az unokám jár, én az első nemzedékébe tartoztam - meséli István. - Úgy tűnik, ő is a nyomdokainkba lép, de ha mégse, az sem lesz baj. A művészetből ma már sajnos nem lehet megélni. Mások talán nem is gondolnák, hogy milyen nehéz és körülményes manapság egy-egy külföldi tárlatra eljutni. A régi szép időkből azonban megtartottunk magunknak minden kedves emléket. Ilyen például az az eset, amelyet, ha felidézek, még most is mosolygok rajta. Németországban jártam egy kiállításon, és ott megismerkedtem egy üzletemberrel. Olyannyira összebarátkoztunk, hogy meghívott, legyek a vendége az otthonában. Másnap ellátogattam hozzá, és akkor lelkesedve mutatta meg nekem kedvenc kerámiáját, melyet évekkel azelőtt szintén egy kiállításon vásárolt. Azt mondta, hogy ez egy igazi remekmű, és nagyon büszke rá, hogy ő lehet a tulajdonosa. De hogy ki készítette, csak akkor döbbent rá, amikor sejtelmesen elmosolyodtam. Az én alkotásom volt. Hát ilyen kellemes meglepetések is értek minket az életben a számos elismerés mellett...
Az Európa-szerte ismert Togyerás család ma már jobbára a szép emlékeknek él, de az alkotás vágya is erőt ad nekik. Szabadkai otthonuk kerámiaalkotásokkal van tele, és ez teszi olyan különös hangulatúvá, otthoniassá, meleggé. Itt csakugyan minden a művészetnek van alárendelve, csak éppen a család tagjai csömörlöttek meg egy kissé.
- Nagyon belefáradtunk az elmúlt több mint egy évtized történéseibe - meséli Irén. - A háború kitörésével elveszett itt minden, ami egy művészembert elégedetté, boldoggá tehet. A munkánkra már nincs szükség, és a kerámiatárgyak iránti igény sincs már jelen az életünkben. De azt hiszem, ez a művészet bármily ágáról elmondható: az emberek elszegényedtek, elfásultak. Így ma már szinte csak önmagunk örömére alkotunk - zárta a beszélgetést Togyerás Irén.