* Most, miután már eltelt egy kis idő a díj odaítélése és kihirdetése óta, mit mondanál, milyen gondolatokat indított el benned a hír?

— Nagyon meglepett, hogy a Herceg János Irodalmi Díjban éppen én részesültem. Annak ellenére ért váratlanul az elismerés, hogy az életemnek már sok éve nagyon jelentős és meghatározó része az irodalommal való foglalkozás, az írás, a műfordítás, a könyvek szerkesztése, a lektorálás, az irodalmi estek szervezése. Egyiket sem azért csinálom, hogy valaki ezért megjutalmazzon. Az irodalmi esteknél az a legnagyobb öröm, ha a szerző elfogadja a meghívást, ha van közönség, és utána még sikerül kötetlenül is egy jót beszélgetni. Ami az írást illeti, én valójában csak akkor művelem, amikor ki kell írnom valamit magamból. Lehet, hogy ez nekem egyfajta terápia is. Miután megszületik az írás, vagy leközlik, az is fontos számomra, hogy mit nyújthat másoknak. Nem olyan értelemben, hogy dicsérjenek vagy kritizáljanak, hanem abba gondolok bele, hogy talán másokban is ugyanúgy megindít valamit, mint bennem. Amikor fordítok — magyarról szerbre vagy szerbről magyarra —, akkor sem elismerésre vágyom, inkább azon töprengek, a szerző mit szólna a fordításhoz, tetszene-e neki.

* Majdnem ötvenéves voltál, amikor elkezdtél írni. Azóta viszont több köteted látott napvilágot.

— Valóban negyvenkilenc évesen kezdtem el írni, most hatvanhat vagyok, és bízom abban, hogy ez is egy jó példa lehet azoknak, akik azt gondolják, hogy már elértek egy olyan életkorba, amikor késő elkezdeni írni. Habár gimis koromban írtam novellákat, aztán abbahagytam, és inkább újságíróskodtam a Hét Napnak, illetve a Bánáti Újságnak. Eddig két novelláskötetem jutott el az olvasókhoz, az első 2011-ben, Takard ki a kakadut címmel, a pozsonyi AB Art kiadásában. Ebben főleg problémás párkapcsolatokról szóló írások vannak. A másik novelláskötetem, a Jajistenem! című a Sziveri-színpad kiadásában jelent meg Muzslyán 2013-ban. Ezek gyerekekről szóló novellák. Akkoriban még dolgoztam a muzslyai Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárában, ahova tömegestül jöttek a gyerekek, és sokat beszélgettünk. Nagyon szép időszak volt, most is jó rágondolni, hiszen egy éve nyugdíjba vonultam. Mindegyik novellahős mögött egy olyan gyerek áll, akit én személyesen ismerek az iskolából. Persze ez soha nem úgy történt, hogy leültettem a gyereket, és megkértem, meséljen nekem. A könyvtári hangulat sokkal oldottabb, mint az órákon. Sok szociálisan hátrányos helyzetű, szegény sorsú vagy problematikus családból származó tanuló járt hozzám, ők ott nagyon jól érezték magukat a könyvtárban, mert ott mindenki egyforma volt. Nincs osztályzás, nincsenek kritikus megjegyzések, nézegethetik a könyveket, és közben beszélnek, mesélnek. Ezeknek a novelláknak a megírásához nekem legtöbbször elég volt néhány elhangzó mondat vagy csak az, hogy láttam az arcán, valami keserűség, gond nyomja a lelkét. Ezek valójában monológok, és egyik sem tükrözi pontosan a valóságot. Olyan érzés volt megírni, mintha mikrofont adnék a gyerek kezébe, és ő elmondhatja, amit szeretne.

* Négy meséskönyvet is írtál, ami azért is fontos, mert úgy érzem, kevés gyermekkötet jelenik meg nálunk.

— Az első a zEtna kiadásában jelent meg 2018-ban, A rétesország meséi, utána az AB Art gondozásában 2021-ben a Rímes mesék, majd ugyanabban az évben, ismét a zEtnánál, a Mosolyfalva meséi és az AB Artnál 2022-ben a Gida Ida című. Az elsőnek, A rétesország meséinek nagyon örültem, habár nem tudtam eldönteni, mi legyen a címe, és ezt a gondot végül Beszédes István, a szerkesztő oldotta meg. Nekem először nem igazán tetszett, de utána sok minden eszembe jutott róla. Én öt-hat évesen tanultam meg olvasni a nővéremtől, aki négy évvel idősebb nálam, és én addig nem hagytam neki békét, amíg nem segített a betűk megismerésében. Együtt mentünk a muzslyai falusi könyvtárba, mely a községházán volt akkoriban, egy kis, sötét helyiség, melyben egy egyszerű villanykörte égett. Most is látom magam előtt! Porszag volt bent, meg rengeteg könyv, már amennyi oda befért, és vasárnap délelőttönként jártunk oda. Emlékszem az első alkalomra, amikor a legelső mesét vettem ki onnan, A világ leggazdagabb verebe volt a címe. Ez télen történt, jöttünk haza, sütött a nap, és nagy hó borította az utcákat. Csodálatos volt, mint a mesében. Amikor hazaértünk azzal a könyvvel, az édesanyám éppen rétest sütött, és ahogy benyitottuk az előszobaajtót, már akkor éreztem az illatát. A tökös rétest szerettem legjobban, és abból is volt a legtöbb. Leültünk, olvasni kezdtem az első könyvtári könyvemet, és közben eszegettem a rétest. Aztán a Rímes mesék nem is tudom, hogy keletkezett… Elkezdtem egy időszakban gyerekverseket írni, és azokból alakultak ki a rímes történetek, melyek rövidek, három-négy-öt éveseknek valóak. A következő könyvembe már több mese került, mert akkoriban gyakran írtam meséket, egyszerűen gyűltek nálam, a világom részévé váltak. A Gida Ida verses meséket és gyerekverseket is tartalmaz, és nemrégiben szerb nyelven is megjelent. Sokat fordítok, de az én köteteim közül még senki nem fordított le semmit más nyelvre. Gyermán-Tóth Márta ültette át szerb nyelvre, Szávaszentdemeteren jelent meg a SirmiumArt kiadásában, aminek én nagyon örülök.

* Mostanság van-e kiadásra váró könyved?

— Szerintem van egy-egy kötetre való novellám és mesém is, de ezt nem érzem sürgősnek. Majd eljön az ideje, vagy akad kiadó, tehát ez ebben a pillanatban nem aggaszt. Ha megjelent egy-egy könyvem, akkor mindig nagyon örültem, de soha nem voltam türelmetlen. Úgy vélem, ne csak plusz egy könyv legyen, mellyel dicsekedni lehet, hanem jól meg kell gondolni, hogy mi kerüljön bele, illetve mi maradjon ki. Ülepedjen le bennem, és majd megszületik, amikor meg kell születnie.