Ünnep közeledtével egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy visszavágyom a gyerekkoromba. Az idei húsvét előtt különösen erős bennem ez a vágyakozás. Menekülnék. Vissza ahhoz a masnis hajú önmagamhoz, aki húsvétvasárnap reggelén a jácintok és nárciszok szegélyében, a harmatos fűben az ajándékot keresi. Ahhoz a kislányhoz, aki a húsvétra kapott fehér lakkcipőhöz akkor is kiharcolja a térdzoknit, ha belegebed. (Mi lányok általában bele is gebedtünk: kékre, zöldre, lilára fagyott térddel feszítettünk a templomban.) Menekülnék vissza az ártatlanság éveibe, oda, ahol teljes átéléssel éreztem át Jézus szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának történetét. És izgatottan, boldogan vártam a süteményillatú, piros tojásos húsvétvasárnapot: a békés családi ünnepet. Számomra akkor a húsvét nem a politikáról szólt.
Most sem arról kellene szólnia. Ám a virágvasárnapi szavazás után Budapesten, Szegeden, Baján, Kecskeméten..., s hát a határon túl is, óhatatlanul beleszól majd az ünnepbe. Itt nálunk, Szabadkán, Magyarkanizsán, Zentán, Zomborban, Újvidéken... pedig nemcsak négyévenként, a parlamenti választások idején nyomja rá bélyegét ünnepeinkre a politika. Hanem állandóan, folyamatosan, kitartóan - immár több mint tizenöt éve.
A kilencvenes évek elején a háborúk kezdete és a nincstelenség keserítette az életünket: a rezsim olyan hiperinflációt produkált, hogy nem volt mit tennünk a húsvéti asztalra. Idehallatszott Vukovár és Pélmonostor lövetésének zaja, férfiakat mozgósítottak, s hurcoltak el akaratuk ellenére a harctérre. Férjeink, fiaink bujdokoltak, menekültek át a zöldhatáron - sokan közülük már vissza sem jöttek. Aztán a háborús húsvét, 1999-ben, a NATO-bombázások idején. 2005 októbere után csak hittük, hogy ezentúl majd minden másként lesz. 2003 márciusában meggyilkolták Szerbia első európai formátumú politikusát, Zoran Ðinðiæ kormányfőt. Utódja, Vojislav Koštunica alig egy hajszállal különb Miloševiænél. Nem igyekszik kiadatni a háborús bűnökkel vádolt Mladiæot és Karadžiæot. Nem siet meghozni az amnesztiatörvényt: azt ígérte, hogy múlt decemberben, még a karácsonyi ünnepek előtt megszavazza a szerbiai parlament. Most április van, s húsvétra sem jöhetnek haza a katonaszökevényként nyilvántartott gyerekeink.
Szerbia elnöke, Boris Tadiæ? ,,Szerbiának mindenképpen el kell kerülnie azt, hogy genocídium miatt elítéljék, mert az nincs összhangban a joggal és az igazsággal, és teljesen ellenkezik a Balkán gazdasági integrációjával és az új jószomszédi viszonyokkal.' Mondja Tadiæ annak kapcsán, hogy Bosznia-Hercegovina még 1993-ban eljárást indított Hágában Kis-Jugoszlávia ellen, azzal vádolva azt, hogy agressziót követett el és genocídiumot hajtott végre a bosnyák nép ellen. A népirtás tényét történelmileg bizonyítottnak tekinthetjük, a jogi bizonyítás Hága dolga. Tadiæ azonban veszi magának a bátorságot, hogy jobban tudja, mi a jogszerű és mi az igazság, mint maga a hágai törvényszék! S azzal riasztgat, riasztgatnak bennünket, hogy a kártérítés megítélése esetén azt a vajdasági magyaroknak, a sandžaki bosnyákoknak, s (elvben) még a kosovói albánoknak is fizetniük kell majd.
Major Nándor a szívemből beszél, amikor ezzel kapcsolatban azt írja: ,,Az egész kampánynak az a legnyugtalanítóbb velejárója, hogy amennyiben a kártérítés költségétől rettegve szurkolni kezdünk, hogy Szerbiát és Montenegrót ne ítéljék el genocídium elkövetése miatt, akkor óhatatlanul Miloševiæ cinkosaivá válunk. Gusztus kérdése, hogy ki hajlandó Jugoszlávia véreskezű felgyújtójának a cinkosa lenni. Ami engem illet, így vagyok vele: ha már akaratom ellenére adómból finanszíroztak egy gonosztettet, akkor üsse kő, nem kapálódzok ellene, hogy adómból finanszírozzanak egy jótéteményt is: adjanak kártérítést az áldozatoknak. Veszett a fejsze, vesszen a nyele is!'
Hát vesszen. Tisztában vagyunk vele: Miloševiæ meghalt, ám a keresztfát, amelyen általa megkínoztattunk, még egy ideig cipelni fogjuk.
Cipeljük. Csak most már erősebb hittel a lelkünkben. És több reménnyel a szívünkben. Hogy eljön az a húsvétvasárnap is, amelynek harmatos pázsitjára, nárcisz- és jácintbokraira nem vetnek már árnyat politikai keresztfák.