A szűk szobácska végében asztal - rajta írógép, néhány, az ablaküvegen át fényt szürcsölő virágcserép. Régi kis könyvespolc. Alatta különös tarka falvédő - hullámkartonra ragasztott gyöngyírásos, szálkás betűs levelek, gyerekrajzok, képeslapok, sok-sok fénykép... Mindössze akkora hely, hogy munkához ülhessen a szék. Csöndes zug a többnyire zajos szerkesztőségben, ahol kora reggel, délutánonként, hallgatag éjszakákon is kopogott az írógép. Itt született újra hétről hétre a JÓ PAJTÁS, telt meg nevekkel a nagykönyv, a LEVELESLÁDA, rendeződött sorokba a sok-sok riport, mese, hangjáték, ifjúsági regény...
Sokszor, ha szemüvege belefáradt a betűkbe, átjött a szomszédos szobába. Beleült a kopottas kagylószékbe, s kávéscsészével kezében belekapcsolódott a beszélgetésbe, vitába. Máskor, mint aki kifelé kémlel az ablakon, azon merengett, hány és hány ötletet, tervet dédelgetett, aztán megírták helyette mások. Szerkesztői, újságírói, fordítói munkája, nagymamateendői miatt formába öntésükre már nem maradt ideje. De szerette, gyűjtötte, s olyan gonddal rakta el az ötleteket, terveket, mint gondos háziasszony a befőttet. ,,Megcsinálom majd ha már nyugdíjas leszek.'
A fenti sorok 1979. szeptember 14-én jelentek meg a 7 NAP-ban. Vali néni nyugdíjba megy - így köszönt el Burkus Valériától a rovata, a Jó Pajtás. Vali néni azonban valójában soha nem lett klasszikus értelemben vett nyugdíjas. Megcsinálta, ahogy tervezte. Újságíróként ugyanúgy járta a terepet, mint korábban, riportjai, portréi rendszeresen jelentek meg hetilapunkban, s szívesen lépett fel az élőújságjainkon is. Szenvedélye volt az írás, s ez nem is lehetett másként. Hiszen a kíváncsisága, az őszinte érdeklődése az egyszerű emberek és a világ dolgai iránt az évek haladtával sem lankadt (ezt sok huszonéves is megirigyelhetné tőle). Látott, nemcsak nézett. Nyitott volt a világra, s a hétköznapi kicsi dolgoktól a nagy erkölcsi dilemmákat felvető eseményekig mindenről volt sajátos érvelése és véleménye. Írnia kellett, meg kellett csinálnia.
Könyveket írt gyerekeknek (csak 1984-ben három ifjúsági regényét adta ki a Forum!) és felnőtteknek. Előbb a saját költségén adta ki a könyveit - ,,Tudod, hány iskolába, hány helyre kell eljutnom ahhoz, hogy egy-egy kötetem kiadási költsége megtérüljön?' - kérdezte a hatvanadik évfordulóját ünneplő Hét Nap ünnepi számában megjelent interjúban Krekity Olgától. Utóbb a Hét Nap támogatásával jelentek meg kötetei, s azokkal járta az író-olvasó találkozókat. A húsznál is több könyvéből az utolsót, Az én telefonkönyvemet már nem tudta kerekes kis bevásárlószatyrában személyesen elvinni a Bánátba, a Bácskába, ahová hívni szokták. A betegsége akadályozta meg benne. S mert be kellett segítenem a könyv szerkesztésébe, tudom: nem volt egészen elégedett a végeredménnyel. Egészen pontosan: a könyv műszaki szerkesztésével. ,,Sablonos, túl szokványos, semmi újszerű nincs benne' - mondta a telefonba. Mondta ezt a kilencvenedik éve felé közeledő Vali néni, aki számítógépen készítette el a kéziratot, s a mai tördeléstechnikai megoldások lehetőségeiről is volt elképzelése! Ha négyszemközt beszélgetünk, ha ott ül mellettem, fölugrok, és csókot cuppantok az arcára. Mert semmit sem imádtam benne annyira, mint azt, hogy fiatal - valahányunk között ő a legfiatalabb! Nekem az őszinte, szókimondó, jó humorú, finom iróniájú Vali néni a példaképem, s azt becsültem benne a legjobban, hogy ha iróniáról volt szó, önmagát sem kímélte. Erre csak az igazán bátor és erős, az igazán nagy emberek képesek.
Vali néni őshétnapos volt - kereken 50 évvel ezelőtt került a laphoz. Sajnos a Hét Nap 60. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen betegsége miatt már nem lehetett ott. Május 2-án a betegágyában köszöntöttük föl a 89. születésnapján, könnyeinket nyelve falatoztuk az ünnepi tortát. Sokat beszélt, még viccelődött is, mondván: nem érti, hogy éjszakánként miért lökdösi az ágyban az édesanyja. Tudtuk, hogy vannak tervei, egy újabb művön töri a fejét, de a látogatás után, a hétvégeken, kinn a kertben, a diófa alatt, az asztalon - szokásommal ellentétben - bekapcsolva hagytam a mobiltelefont. A hétnaposok hétvégeken halnak meg. Csütörtökön reggel, a szerkesztőségben csörgött. Vali néni nyugdíjba ment. Most ment nyugdíjba.
Előttem Az én telefonkönyvem. Ennek bevezetőjében Vali néni ezt írta: ,,Forgatom telefonkönyvem elsárgult, kirojtosodott lapjait. Rosszkedvűen, mert eljött az a bizonyos ,,holnap'. Scarlet holnapja. Emlékeznek? Az Elfújta a szélben? Lánykoromban, amikor olvastam, legjobban az tetszett benne, hogy Scarlet, a könyv főszereplője, bármilyen baj vagy bánat érte, azt mondta: Majd holnap sírok... S most jött el az a holnap. Most már ráérnék sajnálni azt a fiatal asszonyt, aki voltam, aki saját fekete árnyékaként lépkedtem, gyerekeim kezét fogva, a koporsóm mögött. Igen, az én koporsóm volt az, mert akkor úgy éreztem, én is ott fekszem benne, az apjuk mellett, gyönyörűen felépített életünk romjai között...'
Vali néni: Majd holnap sírok.
*Elhangzott a szabadkai Városházán rendezett gyászülésen