Sok mindennel vádolhatnak bennünket, magyarokat szlovák, román, cseh stb. barátaink, de azt még egyikük se állította, senki se fogta ránk, hogy a Vereckei-szoroson belépve a Kárpát-medencébe, mi cipeltük volna ide a parlagfüvet. Ilyen tudós, irodalomtörténész, néprajzkutató, hegedűművész sincs még közöttünk se, aki eredendő és tipikusan magyar bűneink között e káros, kártékony gyomnövény magjának becsempészésének vétkét a Duna-Tisza közé a nyakunkba varrná. A legújabb kutatások is rácáfolnak erre: a parlagfű nem Keletről, Ázsiából tört be hozzánk, hanem a művelt Nyugatról, egyes állítások szerint éppen Amerikából. És ezt az állítást nem a Kádár-rendszer ideje alatt a rezsim apostolai terjesztették, amikor Amerikát Piripócstól Szatmárnémetig csak gyalázni illett, hanem mostanában a mostaniak kezdik terjeszteni.
Árpádék Ázsiából a szürke marhát hozták be. Ezt szemmel láthatóan bizonyítja a Feszti körkép is, ami Ópusztaszeren tekinthető meg. Igaz, Feszti nem Árpádékkal érkezett Ópusztaszerre, de szürke marhát még a saját szemével láthatott Hortobágyon és igen élethűen leföstötte azt. Illetve azokat. Ahogy vonszolják a fáradt szekereket a Vereckei-szoroson át az úttalan-utakon. A szürke marhán kívül - mára már csak mutatóban maradt belőlük néhány! - maguk előtt tereltek jóféle sertéseket és juhokat is, mangolicákat és cigájákat, mert hát még Etelközben kitapasztalták és a táltosaik előre látták, hogy jó pénzt lehet majd ezekért kapni az Európai Unióban, csak abban tévedtek a sámánok, hogy mire az utódaik bejutnak oda, előbb át kell vészelniük egy másik Unió áldásait, amikor a nehéziparba csorgattak minden verejtéket, a rackajuh-tenyésztésről s egyéb ázsiai hagyományok ápolásáról viszont, ha az nem volt internacionalizmussal átitatva, megfeledkeztek.
Szóval több mint ezer esztendő előtt fölbukkantunk a Kárpát-medencében, magunk előtt terelve a bégető juhnyájat és a röfögő kondát, ahogyan azt az akkori világ a nomádoktól megszokta. Éppen maroknyinak nem mondható seregünket fentről turulmadarak követték. Ezekről még szót ejtünk.
Visszatérve a parlagfűre, köztudomásúvá vált róla, hogy gyomnövény. Mindenekelőtt a parlagon hagyott parcellákon tenyészik. Talán innen is kapta a nevét! Virágpora allergiát okoz. Tüsszögünk tőle. Szinte már az egész Kárpát-medence.
Minthogy közellenséggé vált, fölvették ellene a harcot. Irtják, ahol és ahogy csak tudják. Nem valami nagy eredménnyel, mert a parlagfű magja rendkívül életrevaló, harminc-negyven évig is megőrzi csiraképességét.
Külön áldás ránk nézve, Árpád ivadékaira, hogy erre az egész emberiségre veszedelmes gyomnövénynek a magját nem mi hoztuk be a nagy magyar Alföldre, mert most még emiatt is orrolnának ránk a tüsszögő szomszédjaink.
Mint a madarunkra, a turulra. Ami nem is biztos, hogy annyira a miénk, ahogyan ezt egyes vakbuzgók állítják. Talán nem is madár, miként a kétfejű sas se az, mégis ott röpköd a fejünk felett. A népies hagyománykutatók majd eldöntik. Annyi azonban máris bizonyosra vehető, hogy nem magyar madár. Hiszen a madaraknak nincs nemzetiségük.
Tehát mind többen és többet tüsszögünk. Ezt a kellemetlen, orrfacsaró nyavalyái már nem csupán a parlagfű virágpora okozza, hanem, igaz, egyelőre jóval kisebb mértékben, de annál dühösebb formában, a turulmadár is. Legtöbben a magyarok fővárosában tüsszögnek - ellene. Még azt a keveset is, ami eddig megmaradt, le kell bontani, el kell távolítani. Ám már (dél)vidéken is hallani egy-egy tüsszentést. Ellene. Pedig errefelé, itt a déli végeken, nincs is ilyen madár. Volt ugyan, de már nincs. És mégis irtani kell, mint a parlagfüvet. S mert nincs, nem a szárnyát kell szegni, az emlékét kell kiirtani bizonyos fejekből. Így békés szomszédjainkat is megkímélve a tüsszögéstől.