- Szabó Attila felvétele

Amikor először találkoztam és interjút kértem a fiatal, tehetséges, jóképű néprajzostól, a vajdasági magyarok néprajzi atlasza koordinátorától, illedelmesen ugyan, de határozottan kijelentette: semmi akadálya, de kéri autorizálásra a kéziratot. Hát... enyhén szólva... Aztán félretéve hiúságomat, ezt mondtam magamnak: akárhogy vesszük is, ez egy alapos, lelkiismeretes fiatalember. Meg kell becsülni. Megcsinálták az atlaszt, nagyszerű munka volt, és mit ád Isten: őt hamarosan megválasztották a községi végrehajtó bizottság elnökévé. Furcsállottam, hogy egy kiváló néprajzos politikára adja a fejét, de hát ebben a minőségében is helytállt. Most, miután visszament a Múzeumhoz, felszabadultabbnak, gondtalanabbnak látszik, mint azelőtt. Közlöm is vele ezt rögtön, belépve otthonukba: - Nem a politika illett igazán magához... - Mire a válasz: - Gondolja? Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy érdemes-e csinálni valamit. Nem az a kérdés, hogy szeretem-e vagy nem szeretem csinálni. Az a szomorú, hogy még mindig nem jött el az ideje annak, hogy értelmes politizálás vagy bármi más folyhasson ezen a tájon.
- Amikor elvállalta azt a funkciót, úgy érezte, menni fog?
- Ó, nem. De az egy olyan kihívás volt nekem akkor, ami legyezgette a hiúságomat. És azt gondoltam, mindent meg lehet csinálni. Csak akarni kell...
A Homoki iskola közelében, mint békés kikötőben horgonyzó kedves hajó, olyan a házuk. A régies stílusú függönyökkel, almáriumokkal, fonott kosarakkal, a háziasszony által restaurált értékes régi festményekkel megnyugtató polgári hangulatot áraszt. Már a kapuban érezni a fészekmeleget, hallani a négy gyerek csivitelését, civódását, kacagását: Apu, nyújtsd már meg ennek a zsiráfnak a nyakát... hosszabbra, még hosszabbra!, mert így olyan, mint egy kutya... Jaj, a Miki már megint rámászott az irkámra, beleharapott a lábamba...! Jó Isten! Nézzétek, nézzétek! Felállt... És jár! Jáááár! Nézd, apu, mami, a Miki jáááár!
Árpád 38, a bűbájos Zsuzsi 35 éves. Mindketten nyakig vannak a ,,társadalmilag hasznos munkában. És mellettük már négy gyerek! Uraim, hölgyeim, ezt csinálják utánuk! Kati kilencéves, Sárika hétéves, Böbe négy lesz, Miklóska egy...
Hogy győzik mindezt?
- Nekünk könnyű - így Zsuzsi. - Mert két nagymama is besegít, meg egy 81 éves pótnagymama. Én elméletileg a Mikivel még mindig szülési szabadságon vagyok, de valójában már december óta dolgozom, el kell készíteni az Eisenhut-kiállítást, restaurálnom kell négy hatalmas képét, melyet a Matica srpska adott kölcsön... S mivel a Vajdaságban csak két szál festő és restaurátor áll rendelkezésre, állnom kell a sarat. Különben meg imádom csinálni. Ez a világ legszebb foglalkozása. Akkor pihenek igazán, amikor a munkahelyemen vagyok.
- Tündérmese a mi életünk - huncutkodik a bájos fiatalasszony. - Csak úgy szikrázik! Mert mind a ketten nagyon kemények vagyunk ám!
- És hogyan kezdődött ez a ,,tündérmese?
- Ő a bátyámmal, Tamással járt egy osztályba, különben meg a szomszédságban nőttünk föl a sugárúton... Tizenhat éves voltam, amikor bevonultak katonának. Akkor határoztam el, hogy kiválasztom magamnak az Árpádot. Szerelmes lettem bele, reménytelenül... Nem szende, tizenhat éves lánykákra vágyott akkoriban... De amikor tizennyolc éves lettem...! Azóta folyamatosan együtt vagyunk.
Három gyereket terveztünk, Miklós ,,véletlenül született meg. A három lányunk után. A bátyámnál is ,,három a kislány'. Anyámék öten voltak testvérek...
- És a nővéremnek szintén három gyereke van! - folytatja Árpád. - Hogy ennyi a gyerek, az nagyon jó. Amikor a Miklós keresztelőjét tartottuk, a fél templomban csak a mi családunk foglalt helyet. Amikor krízisben van egy társadalom, mint most, az egyedüli mentség, kiút az - a jövőbe vetett hit csak úgy lehetséges -, ha a családunk erős. És azt hiszem, a miénk erős. Mert ha valakinek jól megy a családban, akkor az segíti a másikat. Nem tudni, mit hoz a holnap. Ezért nagyon sokan kell hogy legyünk, és nagyon erősek. Segítünk egymásnak most is, hogy én is dolgozom meg Zsuzsi is, a szülési szabadsága ellenére. Mindig van valaki, aki segít. Hogy azt a célt, amit valaki választott magának, el tudja érni... És ahogy elnézem a mi családunkat, azért mindig mindenkinek volt valami határozott célja, valami teljesíthető feladata, amit mindenki kötelességtudóan el is látott, nem torpant meg félúton. Rengeteg tervünk van még, Zsuzsinak is, nekem is, és szeretnénk, ha ez a lendület, ez a nagyon kemény tettvágy jellemezné a gyerekeinket is.
Zsuzsi: - Én úgy érzem, kívülről szemlélve szerencsésnek mondhatók vagyunk. De inkább így mondom: a Jóisten a tenyerén hordoz bennünket. Mindenben. Az egészség tekintetében is. Azt csinálhatjuk, amit szeretünk, nincsenek anyagi problémáink, jóllehet nem dobálódzunk a pénzzel. Mi nem akarunk Honoluluban nyaralni, megelégszünk Krk szigetével is, oda járunk már évek óta egy néninek a parti házába.
Árpád: - A múzeumi fizetések sem olyanok, hogy az égig ugráljunk örömünkben, elég szerényen élünk, de lehetnének kétszer ekkorák is, akkor sem biztos, hogy boldogabbak lennénk. Most azok vagyunk, mert azt csináljuk, amit akarunk, és úgy, ahogy akarjuk. És külföldön sincs kolbászból a kerítés... Úgy érzem, kell legyen az emberben egyfajta kötelességérzet, hogy: itt maradjon a szülőföldjén, s ha tud, tegyen valamit ezért a szerencsétlen népért.
Zsuzsi: - Nagy szerencsénk volt, hogy épp 90-től, amikor itthon oly nagy infláció pusztított, mi ösztöndíjból éltünk fönt Pesten, és hogy tanulhattunk.
Árpád: - Nagyon gyakran megesett, hogy szégyen, nem szégyen, de mi segítettük az itthoniakat. Nem tudtunk borzasztó sokat félretenni, de nagyon gyakran kellett segíteni. Nem érzelgősségből mondom, de a szociális érzékenységem is ebből adódik - az ősszel, ugye, megválasztottak a KODDE elnökének -, s most napok, hetek kérdése, hogy vajdasági szinten létrehozzuk a diáksegélyező egyesületek szövetségét. Ez a szövetség lényegében az, ami visszaköszön a mi családunkból.
Az én édesapám géplakatos volt, az édesanyám kereskedő, a 60-as években az alsó középosztályhoz tartoztunk, mint a populáció zöme. És ennek ellenére úgy éreztük, hogy ennél többet kell és lehet csinálni. Nekünk, első generációs értelmiségiekként még van küldetéstudatunk, akarunk és merünk is tenni dolgokat. Először ott teremtünk rendet, ugye, ami a mi hatáskörünkbe tartozik: a családban. Mert miről szól az élet? Munka, család, segíteni akarás... Valahol a keresztény ideológia az a csapás, amely mentén haladni kellene. A szeretet végett. Azt hiszem, hogy a szeretet és a megértés az, ami igazából a békességet meghozza. A sok gyerek valamilyen válasz a társadalmi anomáliákra. A sok gyerek az valahol harmónia. A zaj ellenére valahol békesség...
A házastársakat Árpád mint két durva kavicsot képzeli el, amelyek súrlódás közben egyre inkább egymáshoz csiszolódnak.
A munkájuk, világszemléletük is valahol egybevág: Zsuzsi főként az értékes egyházi barokk képeket igyekszik megmenteni a romlástól, az enyészettől, Árpád meg azért lett néprajzos, mert vonzották a népi dolgok, s mert maga is meg szeretné állítani a múló időt, a pusztulást, a romlást. A globalizációt. Vagy legalábbis lassítani. Kimondva vagy sem. Hogy megmaradjon egy-egy érték, hogy a fiatalok ne dobáljanak ki értéktelen kacatként mindent, ami régi, hogy ne higgyék: minden, ami új, az jó. Személyes kiállásukkal is példát próbálnak mutatni: nem jó ez az ideológiai öngyilkosság, amely felé haladunk, az értékeket tűzön-vízen át kell vinni ,,a túlsó partra.