Éveken, évtizedeken át gyűjtögeti az ember a könyveket, anélkül, hogy sokat éveken, évtizedeken át újra meg újra elővenne, föllapozna. Így voltam mind ez ideig egy kopottas, meglehetősen elnyűtt - más vagy mások keze által elnyűtt -, silány papírra nyomtatott, bolhabetűkkel szedett, semmis kis könyvecskémmel is. Nem tudom, honnan, kitől került hozzám, talán a ponyváról emeltem föl az újvidéki nejlonon, aztán ott feküdt, pihent Balassa József magyar- meg Radó Antal idegen szavak szótára között a nagykötetes többi szótár felett, kitartó türelemmel várva, mikor veszi komolyabban szemügyre legújabb gazdája, aki állítólag íróféle, ennélfogva akár kis katekizmus is lehetne számára ez a színes fedelű vakarcs. Vakarcs? - futja el az arcomat a szégyen pírja, és mar kebelembe az önvád most, hogy annyi év után a megvásárlása óta komolyabban szemügyre veszem, alaposabban beleszagolok. Rögvest a belső címlapjáról kiderül, hogy nem más és nem kisebb anyanyelvimádónk, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette. Ő írta hozzá a ,,használati utasítás'-t is. Leközölhetnék ma is a lapjaink, folyóirataink határon innen és túl. Kevés híján száz éve íródott, mégse szürkült, kopott meg, semmit sem veszített időszerűségéből, talán még inkább azzá vált ebben a buzgó eleurópaiasodásunkban. A nyakló nélküli idegenmajmolásról, esetünkben az idegen szavak vég nélküli befogadásáról. ,,Szállást adunk nekik, de aztán kivernek bennünket a házunkból' - írja a Költő. És ,,nem maradnak veszteg. Kenyeret kérnek. Nem gazdagodást jelentenek, hanem szegényedést'. (Kiemelés, a költő utólagos engedelmével, N. I.-től.) Kosztolányi megállapítja: ,,mostani nyelvi betegségünk gyökere az, hogy idegen nyelven gondolkozunk'. Végül leszögezi: ,,ha magyarok akarunk maradni, ragaszkodnunk kell nyelvünk helyességéhez és tisztaságához. Ez kötelességünk is. Gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket.' Mondanom se kell, ezeket a gondolatokat az a költő ,,vetette papírra', aki több mint ,,hét nyelven' beszélt, s nehéz lenne rásütni utólag is, hogy nyelvi soviniszta volt, vagy mai szóval élve - magyarkodó.
A könyvecskét a Pesti Hírlap jelentette meg, s ajándékként adta a lap olvasóinak. Olyan nyelvészek, egyetemi tanárok közreműködésével, mint például Gombocz Zoltán, Balassa József vagy ,,éppenséggel' Horger Antal (úr).
A könyvecskéből többek között megtudhatjuk (pontosabban: most, innen tudom meg), hogy Jókai Mór 100 szót gyűjtött össze a verekedésre, Maday Gyula 120 szót a jövés-menésre, Bánoczi József a különböző nyelvjárásokból 322 szót szedett össze a buta ember megjelölésére, de ami szinte már hihetetlen és mégis így igaz: Lehr Albert 3000 (háromezer!) magyar szót írt össze a részeg emberről! Közülünk, mai magyarok közül, határon innen és túl, ki tudna kapásból fölsorolni akár csak harmincat is? Satnyul a nyelvünk, miközben észre se akarjuk venni, hogy tulajdonképpen mi magunk satnyulunk, szegényedünk, fogyunk, veszkelődünk, bénulunk, mert, úgy látszik, a sok-sok lebénulás között nyelvbénulás is előfordul. Mind gyakrabban.
A látszat ellenére most mégsem a Pesti Hírlap gyöngyszemnyi - gyöngyszem ragyogású! - nyelvőréről akartam prédikálni, hanem az unokáimról, akik koruknál fogva még nem böngészgethetik ezt a könyvecskét, meg azokról, akik ugyan már bele-beleolvashatnának, mégse teszik, mint ahogy a jegyzetíró se tette meg mind ez ideig, pedig a dolgától megtehette volna évekkel, évtizedekkel ezelőtt. No de el kell fogadnunk ama régi bölcs mondást, miszerint ami késik, nem múlik. E bölcsesség logikája alapján reménykedhetünk abban, hogy talántán még a tévébeli műsorvezetők és egyéb hasonló közszereplők (közvélemény- és szokásformálók) is eljutnak egyszer a fölismerésig, hogy ott, ahol ülnek, és ezrekhez, százezrekhez szólnak nap mint nap, ne ühümözzenek-bühümözzenek, de ha megtehetik, és eszükbe jut eme intelmünk, még az okézást is kerüljék, hiszen a még magyarul gondolkozó néző, rádióhallgató és olvasó úgy is föl tudja fogni, meg tudja érteni, ha ezek a közkedvelt csillagok magyarul szólnak hozzájuk.
Hogy az unokáimnak, dédunokáimnak, ükunokáimnak ne a különben jópofa jenkiket megidéző okéjezők legyenek a vezérlő csillagaik mondjuk egy Tinódi Lantos Sebestyén, egy Balassi Bálint, egy Pázmány Péter vagy egy József Attila helyett.
Oké?
Oké! - zárja a műsorát egy csinos, bájos, mindvégig elragadó riporternő a tévé képernyőjén.
Egy komoly költőismerősöm, aki sokak között Tinódi Lantos Sebestyénen, Balassi Bálinton, Pázmány Péteren, József Attilán nevelkedett és csiszolódott, a világ legtermészetesebb hangján mondja, hogy ő maga is lépten-nyomon okézik, anélkül, hogy ezt kivetnivalónak tartaná. Mert annyira bevett szokássá vált az okézás. Úgy rémlik, csakugyan azzá vált. Immáron fogatlan falusi nénikék szájából is ezt hallom. Kissé lágyítva, népiesítve, jé-vel a végén.