A Torda család: Róbert, Erzsébet, Antal és Norbert - SZABÓ Attila felvétele

Határjárás alkalmával elsősorban olyan termelőkkel igyekszünk beszélgetni, akiknek gazdaságát, munkamódszerét, véleményét érdemes nyilvánossá tenni. Szinte valamennyi parasztgazda az ellehetetlenedett gazdasági viszonyokra, a mezőgazdaság kilátástalan helyzetére, az évek óta tartó veszteséges termelésre panaszkodik. A visnyeváci Torda család majdnem minden tekintetben rendhagyó. Elsősorban azért, mert a beszélgetés alkalmával alig panaszkodtak, ami nem jelenti azt, hogy az ő gazdaságuk nem sínyli meg a sanyarú időket, de ők bizakodnak. Könnyű nekik, hiszen két nemzedék fogott össze abban a reményben, hogy közösen talán könnyebben vészelik át ezeket az emberpróbáló éveket.
TORDA ANTAL és felesége, ERZSÉBET a gazdaság megalapozója, de a munka oroszlánrészét már a fiúk: RÓBERT és NORBERT végzik. Róbert nős, három hónappal ezelőtt a Torda család újabb tagjával, a pici Viktóriával örvendeztette meg a még fiatal nagyszülőket. A rangidős gazda szavai szerint most Norbert a gazda, mert ő él a szülőkkel, de egyformán kiveszi részét a munkából az idősebb fiú is.
- Habár tanyasi gyerekek voltunk a feleségem és én is, aránylag későn váltunk igazi termelőkké - mondja Antal gazda. - Én a Severben, a feleségem pedig a Sigmában dolgoztunk hosszú évekig. De amikor a gyárakban romlani kezdett a helyzet, amikor mindenki gazda akart lenni és parancsolgatni - közben a kereseteket egyre rendetlenebbül fizették ki -, az asszonnyal elhatároztuk, hogy az addig lassan megvett négy hold földön önállóan kezdünk gazdálkodni. 1991-ben hoztuk meg a végleges határozatot, és azóta fejlesztettük a gazdaságot rengeteg munkával, lemondással, de mindig bizakodva. Amikor már a fiúk is felnőttek, és egyre nehezebb lett munkahelyet találni, úgy gondoltam, ha összefogunk, többre visszük. Hamar beláttam, hogy a fiataloknak már más a hozzáállásuk a mezőgazdasági termeléshez, ők már nem ragaszkodnak annyira a hagyományhoz, hát azt mondtam: itt van, csináljátok. Rám mindig számíthatnak, nemcsak tanácsokat osztogatok, hanem én tartom karban a mezőgazdasági gépparkot, s bárhol szükség van rám, ott vagyok.
- Akkor sem volt könnyű, amikor a gyárban dolgoztam - mondja Erzsébet. - Amikor összekerültünk, eleinte az anyósoméknál éltünk, lassan szedtük össze a házra, az első hold földre valót. A két fiú nagyon sokat volt egyedül, ha kellett, az anyósom vigyázott rájuk. Sokszor sírva porcióztam ki nekik kis lábasokba az előző este megfőzött ételt, hogy másnap ne éhesen menjenek iskolába, de bizony megtörtént, hogy meg se ették. Hát most ezért kényeztetek mindenkit a házban naponta friss ebéddel, kaláccsal. Mindez mellett kora reggeltől késő estig jómagam is a földeken dolgozok vagy a jószágot látom el, már ahol szükség van rám. Nem könnyebb most sem az életünk, de tudjuk, hogy magunknak dolgozunk. De mindent közösen megbeszélve teszünk, és tiszta szívből mondom, hálás vagyok a Jóistennek, hogy a fiaim rendes, dolgos, tisztességtudó emberek, akik nagyon komolyan veszik az életet. Ha elnézem őket, semmi sem esik nehezemre. Apával sokszor talán hátrafelé húzzuk őket, ők ugyanis már merészebben vágnának bele a dolgokba, de mi nagyon óvatosak vagyunk. Ismerve a mai körülményeket, lebeszéljük őket a kölcsönökről, mert attól félünk, hogy azok visszafizetésére nehogy rámenjen mindaz, amit eddig elértünk.
- Szakmám szerint fémmarós vagyok - mondja Róbert. - A középiskola után beiratkoztam a főiskolára, de a hároméves szakiskolai tudásommal nem tudtam megbirkózni a főiskolai követelményekkel, hát abbahagytam. Mivel a szakmában nem tudtam elhelyezkedi, dolgoztam, ahol szükség volt munkásra. Voltam pincér is, és amikor édesapám felajánlotta a közös gazdálkodást, úgy éreztem, ez az én talajom, annyi biztosan mindig lesz, hogy éhesek ne legyünk. És nem bántam meg. Igaz, hogy munka mindig van, a haszon persze rendszerint elenyésző, de egyszer eljön majd ismét a mezőgazdaság ideje is, hát ezért nem hagyjuk abba. Mivel állattenyésztéssel is foglalkozunk, főleg olyan haszonnövényeket termesztünk, amit a jószág feleszik, mert ily módon alakítva a gazdaságot a termelési kör kifizetődőbb. Kivétel talán a dohány, amit már a szüleink is termeltek, ez az ipari növény a leggazdaságosabb. Meg a dohánytermelés előnye az is, hogy nyáron dolgozunk vele, ősszel adjuk át, így van ,,téli pénz'. Mert egyébként nagyon körülményes volna elvégezni az őszi munkálatokat. Hiszen a tíz hold idei búzatermésért a szabadkai Fidelinka eddig még egy dinárt sem fizetett. Pedig a velük kötött szerződés ugyancsak nekik kedvez, a kilónkénti magbúzáért majdnem a háromszoros mennyiségű árubúzát kell visszafizetni. Az az elkeserítő, hogy van pénzünk, de még sincs. Más volna, ha az időjárás tenné tönkre a vetést, akkor tudnánk, hogy nincs mire várni. De amikor hetekig várunk az átadott termékünkért a saját pénzünkre, amit persze kamatmentesen használ a feldolgozó, hát ettől megvadul az ember.
- Én már tízéves koromban tudtam, hogy földműves leszek - mondja a fiatal ,,gazda', Norbert. - Megkezdtem én is a szakközépiskolát, de nem fejeztem be. Jelenleg 25 hektáron gazdálkodunk, ennek nagy részét béreljük. Valójában egyelőre nem is szándékozunk földet venni, mert a jó minőségű szántó holdjáért kétezer eurót kérnek. Kiszámítottam, hogy a jelenlegi terményárak közepette húsz év alatt térülne meg a vételár. A rendelkezésünkre álló földeknek kb. 60 százalékán terem kukorica, amit feletetünk a bikákkal. Egy turnusban 30-35 bikát hizlalunk, évenként két túrát tudunk piacra dobni. A jószágot szabad eladásban értékesítjük. Tíz hektáron volt búzánk, a két és fél vagyon termés java részét átadtuk a Fidelinkának, valamennyit magnak hagytunk, mert ennek a vetésnek a termése első produkció, tehát alkalmas még vetőmagnak. Az idén négy hektáron terem dohány. A családunk már régóta foglalkozik a termesztésével és nem hiába: a dohánytermesztés most is kifizetődő. A belgrádi Filip Morris külföldi vállalattal kötöttünk szerződést, és meg vagyunk elégedve az együttműködéssel. Gyakran jönnek ellenőrző látogatásra, ilyenkor szaktanácsokat adnak, segítenek. Tavaly építettük fel önerőből - családon belüli kölcsönökből is részben - ezt a dohányszárítót. De megérte, mert a tavalyi termés jó részét első osztályú áruként vették át. Sajnos, bennünket senki sem értesített arról a hektáronkénti hatvanezer dináros támogatásról, ami az ipari növények termesztéséért jár. Egyébként is nem nagyon folyamodtunk eddig még senkihez sem kölcsönért, sem alapítványi támogatásért. Egy kicsit szüleim óvatossága miatt, de azért is, mert nem rendelkezünk megfelelő információkkal. Télen eljárunk a szakelőadásokra, de nyáron, amikor napi 12-14 órát dolgozunk, nincs időnk a rádiót hallgatni, televíziót nézni. Vasárnaponként megnézzük a Barázdát, havonként megkapjuk a szabadkai parasztok egyesületének folyóiratát, de mindez nem elég ahhoz, hogy mindig mindent idejében megtudjunk. Bejegyeztettük a gazdaságot, mert e nélkül nem járna a dohány után prémium, de a bejegyzésnek hála, az üzemanyagot is olcsóbban kapjuk. Igaz, még csak 27 éves vagyok, ezért ne vegyék az idősebb termelők zokon: nekem van jövőképem, ami a mezőgazdasági termelést illeti. Egyszer el kell már jönni annak az időnek, amikor minden ismét helyrerázódik. Addig pedig toldozzuk-foldozzuk a gazdaságot, ahogy lehet, illetve, ahogy az erőnkből, pénzünkből futja. Például a gépparkot úgy újítjuk fel, hogy használt gépet veszünk, sokszor üzemképtelent, amit aztán addig bütykölünk, míg használhatóvá nem tesszük. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy aratócséplőn kívül majdnem minden mezőgépünk van. Ennek az országnak egyelőre semmilyen a gazdaságpolitikája, hát ezen belül a mezőgazdasági termelésé is. Ha a közeljövőben valamennyit javul az állam hozzánk való viszonyulása, esetleg kedvezőbbé teszik a közép- vagy hosszú lejáratú kölcsönök igénylését, legelőször egy modern, jól felszerelt istállót szeretnék építeni, mert én hiszek a jószágtenyésztés jövőjében - vallja komolyan Torda Norbert.