Eladásra kínáljuk a November 29-e Húsárugyárat
Nemrég a lap hasábjain a Nitrogénműveket sirattam. Vele együtt Szabadka község hosszú éveken át elherdált jövedelmét. Azt a sok jó dinárt, amit ebbe az üzembe öltünk felépítése, majd életben tartása érdekében. És amin sok száz biztos és jó munkahelyet lehetett volna teremteni - a nagyzási mániásak helyett - életképes kis vállalkozásokban, műhelyekben, kereskedelemben, szolgáltatásokban... Tipikus példája volt ez a politikai beruházásnak és annak, hová jut a gazdaság, ha szakemberek helyett politikusok avatkoznak a dolgaiba.
Most azt hallom, a November 29-e Húsárugyár került a magánosításra szánt üzemek listájára. Ami egymagában még nem baj. De azt is hallom, legkomolyabb vásárlójának egy konzorcium számít, amelyet három olyan hazai vállalat alkot, amelyek mindegyikének fő tulajdonosa, részvényese néhány újgazdag. Az ilyesmiről az a véleményem, hogy nekünk külföldi, friss, tiszta és mobil tőkére van szükségünk, ami tényleg lendületbe hozhatja gazdaságunkat, s nem olyan látszat-magánosításra, amivel az országban levő (kevés) pénzünket átrakjuk egyik zsebünkből a másikba. Erre ugyanis már többször ráfáztunk, mivel az új tulajdonosok tekintélyes része nem tudott mit kezdeni ebül szerzett vagyonával, s nem hogy fellendítette volna a termelést, hanem tovább csökkentette, nem
korszerűsítette üzemét, hanem széthordta, a dolgozók létszámát meg csökkentette. Nem oktalan tehát a kérdés: mi lehet a szándéka egy olyan konzorciumnak, amelynek tagjai húsárugyárak? Szívesebben látnék az érdeklődők élén egy gazdag, neves és komoly külföldi céget, amely úgy tud és akar beilleszkedni az itteni viszonyokba és lehetőségekbe, mint például az az angol, amely a tejgyárat vásárolta meg és felújítja, fejleszti annak termelését...!
Megint a történelemhez folyamodok.
Az egykori Novembernek több mint 2000 dolgozója volt. Egy műszakban 1500 sertést és 200-300 marhát vágott, 120 tonna húsárut készített, s kivitelének értéke elérte az évi 20-30 millió dollárt. Ezzel maga mögé utasította a II. világháború előtti években már világhírű petrinjei (ma Horvátország) Gavriloviæot mennyiségben, minőségben és piaci sikereiben egyaránt.
Ritka szerencsémnek számítom, hogy belülről ismertem a Novembert. Egykori igazgatója és naggyá fejlesztője, Borza József, kedves ismerőseim közé tartozott, még mielőtt a gyár élére került, ez a kapcsolat megmaradt kinevezése után is, s tart a mai napig. Jól tudom tehát, milyen újításokat vezetett be (az önigazgatás ellenére, vagy inkább azzal jól egyetértve) a technológiában és az áruválasztékban, milyen remek együttműködést épített ki vállalati és egyéni szállítóival (akikkel még a gyár jövedelmét is megosztotta, amire nem volt példa az egykori Jugoszláviában), hogyan lendült föl vezetése idején a sertés- és marhatenyésztés nemcsak Szabadkán és falvaiban, de távolabb is, hogyan kezdték magukat biztonságban és jól érezni például Kispiac, Csantavér, Kishomok stb. gazdái. Hadd tegyem hozzá utólagos jóérzéssel: becsülte a sajtót, jól együttműködött a hírközlés minden eszközének művelőjével, akik az üzemről jót vagy netán bíráló jellegű cikkeket írtak. Meghívta és megvendégelte őket a gyár ünnepén. Persze kitűnő szakemberek is nevelődtek vezetése alatt, s kár, hogy néhányukat a politika kiemelte és funkcionáriusokat kreált belőlük.
A gyárat nem a miloševiæek és háborúik tették tönkre, csak a kegyelemdöfést adták neki. A negatív folyamat akkor indult be, amikor Borzának irigyei támadtak, olyanok, akiknek kedvére való volt beülni a sikeres gyár igazgatói foteljébe, s akiknek az ábrázata jobban tetszett az egykori politikusoknak a Borzáénál. Jelezte ennek tényét, hogy a környék gazdái fokozatosan felhagytak az állattenyésztéssel. A háborúk következtében a fronton harcolók ellátására kiürítették raktárait és ennek ellenében még igazoló papirost sem hagytak hátra. Érdekes mód, ez nem fordult elő Vajdaság egyetlen más gyárával sem, noha onnan is ment a készáru a ,,nem létező' frontra (hiszen, ugye, Szerbia nem háborúzott), vagy ki tudja, hová - de legalább papiros maradt utána. S ami a legfurcsább: ezért a mulasztásért senkit sem vontak felelősségre! ,,Nem lehetett megtalálni' azokat, akik a kérdéses időben a gyár élén álltak, noha - sokak szerint - ma is Szabadkán élnek. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy Vajdaság minden húsárugyára valahogy túlélte a háborút, abba csak a szabadkai (és részben a csókai) rokkant bele...
A November 29-e Húsárugyárnak, a kilencvenes években, elkótyavetyélték minden tartalékát. Amit onnan 10 év alatt elvittek, azért nem fizettek, és nyugtát sem hagytak hátra. Így aztán, miközben a tartomány többi rokonüzeme összesöpörte maradékát és benyújtotta számláit, a szabadkainak nem volt mit összeszednie, nem volt mit benyújtania. Miközben tehát a többiek nagy-nagy erőfeszítéssel talpra álltak, a szabadkainak nem volt mire állnia, min megvetni lábát. A rablógazdálkodás, pontosabban: a sima rablás itt ,,tökéletes' volt.
A gyár dolgozgat, 260-270 alkalmazottja havonta 200-220 tonna húsárut termel - egykor másfél nap alatt dobott piacra ennyit. Gépei, berendezései még állnak a falak között. Némi javítással, tisztogatással, állítólag üzembe helyezhetők. Sőt kimondottan korszerűtlennek sem nevezhetők. Volna mit megfogni, de ehhez egyrészt nagy szakértelem, másrészt nagy és jó tőke kell. És persze kitűnő piacismeret - mert e nélkül manapság semmibe se érdemes belefogni.
Nagyon szeretném a November 29-ét újra nagyüzemnek, sok száz, sőt több ezer ember kenyéradójának tudni...