Valamikor - bizony nem is olyan régen - a szocialista munkásönigazgatásban tréfásan úgy élcelődtünk, hogy nem tudnak nekünk olyan keveset fizetni, mint amilyen keveset mi dolgozni tudunk. De könnyű volt akkor, hiszen a miénk volt a gyár és a hatalom, az igazgatók féllábon álltak a munkástanácsok előtt, csak akkor kezdtek el ők is hangoskodni, amikor szép csendesen Mercedesekbe ültek, tengerparti nyaralókat építettek és elhelyezték feleségeiket, gyermekeiket. Akkor voltak, az úgynevezett jól fizetett munkahelyek, melyeknél nem az volt a fontos, hogy mit csinálsz, hanem hogy mennyit kapsz érte. Amikor a Zastava gépkocsigyár Amerikát is meg akarta hódítani, az ide látogató amerikai kapitalisták nem tudták megérteni, hogy nálunk a naplopók is ugyanannyit kapnak, mint akik, úgy ahogy, szorgalmasan dolgoznak. A párttitkárok, igazgatók és magas rangú tisztségviselők közben behúzták fülüket, farkukat a hatalmon lévő munkásosztály előtt.
A demokratikus változások után azonban ők tértek elsőként észhez és a magánosításnak nevezett szemfényvesztés és csalás során ők vették meg azokat a gyárakat, melyeknek élén valamikor a munkásosztályt szolgálták. Csak most már egészen másként viselkednek, a munkásosztály, a szakszervezet és egyéb jézusmária társulatok iránt. Egyszerűen kirúgják a munkásosztály élmunkásait, átejtik őket holmiféle végkielégítéssel, ami nem több évi 200-300 eurónál. Ami valóban kevés, ha tudjuk, hogy ezeket a gyárakat a munkásosztály építette és az ő tulajdonát képezik.
A történelem ezúttal is igazolt és figyelmeztetett: a nagyhatalmú birodalmak csúfosan mennek tönkre. A római birodalomtól és Bizánctól a török uralomig, Hitler és Sztálin hatalmáig. Ilyen véget ért a proletár diktatúra, a munkáshatalom is. Hogy a szégyen és a gyalázat még nagyobb legyen, kiderült, hogy Szerbiában jelenleg legkevesebb 200 ezer dolgozó egyáltalán nem kap fizetést, de rendszeresen jár munkahelyére. hogy miben reménykednek, azt ők maguk tudják, de minden esetre olyan szituációt teremtettek, hogy Szerbiában jelenleg fontosabb a munkahely, mint a fizetés. A felmérések szerint Szerbiában a munkaképes lakosság 50 százaléka, tehát a fele - nem dolgozik! Ami arra utal, hogy nincs munkahely, munkalehetőség és ezért hajlandók az emberek, szégyen szemre ingyen is dolgozni.
Ezt akár nevezhetnénk önigazgatású kapitalizmusnak is, amikor a munka a dolgozóé, a jövedelem pedig a tulajdonosoké. Egy szóval, furcsa szociológiai változásokon mentünk át az elmúlt másfél évtizedben. Valamikor az is kapott fizetést, aki lazsált és nem dolgozott, ma viszont nem kap fizetést az sem, aki dolgozik. Ma már nem azé a föld, aki megműveli - hanem aki megveszi.