Remek hírrel köszönthetjük az új tanévet: a moholi Homolya Miklós ezüstérmet szerzett Mexikóban, a 18. Nemzetközi Informatikai Diákolimpián. Az idei tanulmányi világversenyen 78 ország 289 versenyzője vett részt. A világverseny négytagú szerbiai csapatában a moholi fiú volt minden idők legfiatalabb versenyzője! Miklós most, szeptemberben lenne a gimnázium másodikos diákja - a zentai matematikai tehetséggondozónak, a Bolyainak a tanulója -, ám ugrik egy osztályt, harmadikos lesz. A fiatalember nevével már korábban is találkozhatott a rendszeres újságolvasó, rádióhallgató - legutóbb például a nyár elején, amikor Ciprusról, a Balkáni Informatikai Diákolimpiáról bronzérmet hozott haza. Most, a világversenyen, már ezüstérmes lett, s ehhez a ragyogó sikerhez neki és szüleinek is szívből gratulálok, gratulálunk.
Hiszem ugyanis, hogy a jókívánságokat mások nevében is átadhatom, hiszen büszke rá egykori általános iskolája és a Bolyai. Büszkék rá az egykori és mai tanárai. Örül az ezüstnek Mohol, Zenta. És fenntartások nélkül tud örülni Miklós tudásolimpiai teljesítményének az egész, sikerélményekre oly nagyon kiéhezett vajdasági magyarság (lásd: Rúzsa Magdi-láz).
Fenntartások nélkül, mondom, mert eszembe jut a két magyar intézmény - a zentai meg a szabadkai gimnázium - fogadtatása. Ismert közéleti személyiségek kérdőjelezték meg az intézményépítést: ,,Magyar tehetséggondozót!? Ugyan kinek, minek? Annyi pénzt építkezésbe ölni! Inkább osztanák szét, hogy minden vajdasági magyar diák kapjon támogatást.' Nos: a tanulmányi világversenyen szerzett második helyezés (is) a válasz. Félreértés ne essék: nem azt akarom mondani, hogy Homolya Miklós fantasztikus sikerének a titka, hogy egy éve a Bolyai diákja. Miklós rendkívüli tehetség, s nyilván egy ,,egyszerű' gimnázium, közgazdasági vagy műszaki középiskola diákjaként is remekül teljesített volna. De itthon, a szülőföldjén, Vajdaságban, Moholtól félórányira volt lehetősége beiratkozni egy olyan középiskolába, amelyben a legtöbbet és a legjobbat kaphatja. Anyanyelvén tanulhat, egy emelt szintű oktatás- és követelményrendszer elvein működő jól fölszeret iskolában, ahol nem 34-en ülnek egy osztályban, ahol a gimnáziumnak saját kollégiuma és konyhája is van... Örülni kell annak, hogy végre megadhatjuk tehetséges gyerekeinknek a teljes kibontakozás, a szárnyalás lehetőségét. És elismerőn bólintani: működésük harmadik iskolaévére a magyar tehetséggondozó gimnáziumok bizonyították létjogosultságukat. A zentai és a szabadkai tehetséggondozó gimnázium első generációja most lép életének 18. évébe - a Bolyai-gimnázium és a Kosztolányi-gimnázium velük együtt vált bizonyítottan nagykorúvá.
Persze, széles e Vajdaságban örülni kellene a harmadik magyar intézménynek, a szabadkai tanítóképző karnak is. Az új tanév alkalmából mindenképpen arra szándékoztam tenni a hangsúlyt, hogy számunkra nem szeptember 1-je, hanem az októberi képzőavató lesz majd az igazi ünnep. S akkor mit olvasok? ,,A másik oldalon viszont gőzerővel zajlik az utóbbi időszak legnagyobb hazai magyar felsőoktatási fegyvertényeként tálalt buzgalom, a szabadkai magyar tanítóképző kar létesítése. Miközben a magyar tanítói állások 98 százaléka legalább 1015 évre be van töltve! Az isten szerelmére! Ekkora adag iróniával akkor sem kellene kezelni az intézményépítést, ha tudjuk: csakugyan igaz, hogy a most legidősebbnek számító tanítók tizenöt év múlva mennek nyugdíjba. ,,Mi lesz öt-hat év múlva az első szabadkai friss diplomásokkal? - kérdezi a szerző. Visszakérdezek: halasszuk el a tanítóképző megnyitását? Mondjuk azt Belgrádnak, hogy ,,Köszönjük, de most nem kérjük, majd 10 év múlva szeretnénk élni a lehetőséggel. Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Szerbia nem az az ország, amelyben a kisebbségek akkor és úgy válogathatnak maguknak intézményt, amikor és ahogy a háziasszony válogat a mosóporok között az önkiszolgálóban. A tanítóképző visszakövetelése (a szabadkait bezárták, elvitték Zomborba) régi történet - több mint egy évtizede tart a harc. Kínkeserves munkával, megannyi buktató után kerül most végre tető alá. Nem egy magyarországi politikus és nem egy EU-s politikus Belgrádot sürgető közbenjárására - már csak ezért sem illik buzgalomnak csúfolni ezt a vállalkozást. Igaz: az új, magyar tannyelvű intézmény nem egészen az és olyan, amilyennek eredetileg elképzeltük. Itt és most ezt, ennyit lehetett. De nagyon fontos, hogy van, hogy lesz. Hiszen a magyar tanítóképző alapkő, amelyre építkezni lehet, építkezni kell. Az intézményépítés következő lépése a többszakos tanárképzési modell feltételrendszerének a megteremtése lesz.
Munkát, szakmai-politikai csatározásokat, közérdekként kezelt hozzáállást (és nem csipkelődést), időt követel majd ez is. Az idő pedig ,,nem nekünk dolgozik. Lám, mire eljutottunk odáig, hogy Szabadkán megnyílik a magyar tanítóképző kar, a Kertvárosban, az egykori képző épülete mellett, a gyakorlóiskolában (ma Miloš Crnjanski a neve), minden jel szerint nem nyílik magyar első osztály. Borzasztó, szavak nincsenek rá. A magyar diákok fogyatkozása, a szerb diákok fogyatkozásával kezdődő pedagógus-kenyérharc jelei (szerbül előadó tanároknak akarnak normát biztosítani a magyar felső osztályokban), nem alkalmas időpont a piszkálódásra. Örülni kellene inkább. Fenntartások nélkül üdvözölni minden olyan kezdeményezést, amely építkezést, intézményépítést akar. Sem Szabadkán, sem Zentán, sem Magyarkanizsán nem hallottam olyan véleményt, hogy minek Újvidéken magyar egyetemistakollégiumot építeni. Nem hallottam, mert a projektumot senki nem kérdőjelezi meg, nem illeti cinikus jelzőkkel, nem kezdi már most az ünneprontást. Mert ünnep lesz, ha megépül. Ahogy ünnep lesz a tanítóképző avatója is Szabadkán.