Mit gondolhat, mondhat, tehet az ember, ha húszévi csend és távollét után arra szólítják fel, írjon valamit egykori lapjába annak jubileumára? Hisz fogalma sincs róla, mi játszódott le ennyi idő alatt a szerkesztőségben, a lapot sem kapta rendszeresen, nem ismeri az ott dolgozókat - egy-két ,,régi” ember kivételével. Az az egykor jónak tartott szokás is megszűnt, hogy a nyugdíjba távozót további munkára kérjék a maradók - részint, mert megszokta és tán meg is szerette a nagyérdemű, részint pedig, hogy némi aprópénzzel kiegészíthesse azt a mínuszt, amennyivel a ,,hálás” társadalom megrövidítette több évtizedes serény munkájáért.
Marad a nosztalgia. Meg az elmélkedés azon, miért tartották a lapot (igencsak pejoratív értelmezéssel) az egypártrendszerben (amelyben e sorok írója ledolgozta teljes aktív szolgálati idejét) túlzottan polgárinak annak korifeusai. S miért érezte magát jól e sorok írója abban a szerkesztőségben, amelyben kitartott harminc éven át, sőt a szamárlétrán felkapaszkodott a slapajságtól a főszerkesztőségig. Jó közérzetét kétségtelenül az ott talált és oda csatlakozó emberek kedves közvetlensége és egymás emberi-szakmai segítőkészsége alapozta meg, pláne annak lehetősége, hogy riportjaiért beutazhatta és megismerhette szűkebb hazáját, annak, kivétel nélkül, minden magyarlakta falvát és VAJDASÁG EMBERÉT. Ott és velük beszélhette meg írásai zömének tartalmát, mondanivalóját - kevésbé a kabinetek politikusaival.
1957 nyarán lépem át a Magyar Szóból a 7 Napba. Ez három okból nem volt nagy lépés. Az első, hogy a két szerkesztőség a szabadkai Niæin-palotának ugyanazon a (fél)emeletén tanyázott. A második, hogy minden tagját régebbről ismertem - egyikkel-másikkal az ötvenesek elején Újvidéken együtt dolgoztam napilapunknál. A harmadik, hogy tévé és egyéb drága szórakozási lehetőségek híján a város alig 15 újságírója gyakran talált okot és lehetőséget a hangulatos együttlétre, kirándulásra, utazásra.
De lássuk, kiket találtam az akkori 7 Napnál. Grósz György volt az igazgató. Ő megszenvedte Auschwitzot, kemény és hasznos vállalati munkája mellett volontőri alapon titkára volt az akkor még három részből álló Szabadka Óváros községe pártszervezetének. Ez utóbbi azért volt jó, mert ha nagy ritkán kellett, ajtót nyitott a nyíltnak deklarált, de még elég zártan működő, pláne magasabb politikai szervezetekbe, azok vezetőihez. A főszerkesztő a pártonkívüli Kolozsi Tibor volt - első tanítómesterem és főnököm azután, hogy Becskereken átvettem érettségi bizonyítványomat, és másnap már Újvidéken, a Magyar Szónál megkezdtem újdondászi ,,tevékenységem"-et. Ő 1932-ben Fenyves Naplójánál kezdte karrierjét, s bár nézete szerint baloldali volt, a ,,felszabadulás” után bűnének tekintették, hogy nem lett partizán (bár honvéd sem), hanem a front helyett inkább végigkártyázta a háborút, néha ,,politikailag kifogásolható” társaságban. Lévay Endre, mindnyájunk Bandi bácsija, különös pályát futott be művelődési rovatszerkesztői asztaláig. A HÍD című baloldali, majd kommunista befolyás alá került folyóirat első főszerkesztője volt, s annak a négy írónak egyike, akiket a hatalom 1944 decemberében Újvidékre vezényelt, hogy karácsonyra megindítsák a Szabad Vajdaságot, a Magyar Szó elődjét, majd ki tudja, milyen szerencsétlenség folytán a tájékoztatóirodások hírhedt Goli otokjára került. Onnan visszatérve a lap csendben sorai közé emelte. Burkus Valéria, később a gyermekolvasók Vali nénije gyomlálta ki nagy sikerrel a sajtóhibákat a lapból. Az ő élete is regényes. Mint ifjúkommunistát kizárták az iskolából, megjárta a belgrádi Banjica gyűjtőtáborát, onnan valahogy bácskai rokonaihoz került, végül Szabadkán és a 7 Napnál kötött ki.
Külön bekezdést érdemel dr. Braun István, írói nevén Quasimodo. Nem azért, mert az újságíró és lapszerkesztő Braun Henriknek volt a fia, hanem mert attól függetlenül, hogy édesanyja követelésére jogász lett és az egykor valóban autonóm Vajdaság legfelsőbb bíróságának elnökhelyettesi tisztjéig vitte, hanem azért, mert a komoly szakmai karriere ellenére a kérdésre, mi a foglalkozása, szívesebben mondta, hogy író-újságíró - jogász-bíró helyett. Hacsak tehette, hangsúlyozta, hogy jobban érzi magát a 7 Napban, mint igazi munkahelyén, mert ebben a szerkesztőségben jókat lehetett beszélgetni, nagyokat vitatkozni, egy-egy kisvendéglőben, jó bor mellett, cigánypecsenyét enni, s aztán regényt, színdarabot, cikket írni...
Az akkori fiatalokat Sáfrány Imre, Galamb János, Petkovics Kálmán, Szegedi Jenő és Mária képviselte, akik a lappal Szabadkára költöztek 1953-ban. Illusztrátor-műszaki szerkesztőnk, Sáfrány Imre nagyobb tehetség volt annál, mintsem hogy politikával foglalkozzék, illetve bárki meggyőzze az ilyesmi fontosságáról. Ez persze nem azt jelenti, hogy az élet dolgairól nem volt véleménye, sőt azt finomnak aligha mondható iróniával fogalmazta meg. Az árvagyerek, de verselgető Galambot a Magyar Szó emelte ki becskereki szegénységéből, majd ő lett a filmrovat szerkesztője. Baráti körben arról vált ,,nevezetessé”, hogy a kínai forradalom idején, még napilapunk külpolitikai rovatában, jól odamondogatott Csang Kai-seknek, a Kuomintang vezérének, amitől az nyilván megijedt, és nyakra-főre Formosára úszott csapataival. Petkovics Kálmán kovácsinasként írogatott Csantavérről az Ifjúság Szavának és a Dolgozóknak, mire Brindza Károly, az utóbbi főszerkesztője felvette rendes munkatársnak. Mivel abban az időben egy középiskolai, főleg gimnáziumi végzettség ritkábbnak számított, mint ma egy magiszteri vagy doktori rang, Sáfrány mellett a Szegedi házaspár képviselte az iskolázott kádert.
Az ötvenesek végén, amikor láthatóvá vált a békülés a szovjetekkel, a magasabb pártfórumok bizalmasan közölték velünk, hogy felvehetjük a szerkesztőségbe a volt tájékoztatóirodásokat - de erről ,,konzultálni” kell a tartományi pártbizottsággal. Mivel ismertük Dévavári Zoltán és Sárkány Szilveszter történetét, szép csöndben felvettük őket, és Dér Zoltán, illetve Dési Ábel néven irogattak. Aztán Grósszal, Kolozsival és Petkoviccsal kocsiba ültünk, Topolyára utaztunk megkérdezni Brindza Károlyt, szeretne-e újra újságíró lenni. Mert ha igen, azonnal visszük. Akart, és jött. Ám vele a dolgunk nem ment simán. Az ,,illetékes elvtársak” az előbbi tettünkről vagy nem tudtak, vagy valamelyiküknek nem tetszett Brindza, mert miatta komoly letolásban részesültünk. Azzal ,,védekeztünk”, hogy már van három informbürósunk, miért baj, hogy most négy lett?! Bár nem ilyen okból, de Magyari Domokos bátyánk felvétele ugyancsak némi politikai ellenállásba ütközött. Szerkesztője volt a Naplónak, amikor Kolozsi odakerült, s a háború után azért kellett szakmát változtatnia, mert vezércikkben üdvözölte a ,,magyarok bevonulását” Szabadkára. Megismerkedésemet vele egy véletlennek köszönhetem, felkerestem munkahelyén, a Palicsi Fürdőigazgatóságban, majd felvételét javasoltam - ami ellen senkinek sem volt kifogása.
Meggyőződésem, hogy az egykori politikusok okkal tartották polgárinak a 7 Napot! Az elmondott összetételben, munkatársainak élettapasztalata, jelleme és vérmérséklete szerint a lap nem is lehetett más szellemiségű. Ezért néha ,,kikapott” valamely éber politikustól. Ha az ilyen ,,bírálatok” kezdtek unalmassá, netán kellemetlenné válni, kiszemeltünk egy ,,jeles ember”-t, készítettünk vele egy nagyinterjút, s ezzel egy időre elhessegettük fejünk fölül a sötétedő fellegeket.
A tanulság mindebből az, hogy jó lap csak különböző hátterű és nézetű JÓ ÚJSÁGÍRÓK készíthetnek.
Pláne olyan rendszerben, amelyet parlamentáris, többpárti demokráciának szokás nevezni.