Hiába, csak elfásul az ember, valamiféle védekezési reflex lehet ez is, talán. Ez magyarázhatja, ha kell, hogy immár különösebb meglepetés, meghökkenés nélkül egykedvűen hallgatom a rádióban a szegedi toleranciatáborral foglalkozó jelentést, illetve az ott elhangzott, első hallásra mégiscsak megdöbbentő, akár elkeserítő kijelentéseket. Fiatalok voltak jelen, szerbek, magyarok Szegedről, Budapestről, Belgrádból és más helyekről. A belgrádi szerbek között talán voltak olyanok, akik csodálkoztak azon, hogy Vajdaságban magyarok is élnek, egyesek szerint ezek az utóbbi évtizedekben költöztek át ide. A magyarországi fiatalok némelyike úgy vélte, hogy mi valójában szerbek vagyunk, csak jól beszélünk magyarul...
Hogy a fiatalok ennyire tájékozatlanok, ezért nem őket kell okolni. Ha az okokat akarnánk keresni, s ha hinnénk a helyzet megváltoztatására irányuló szándék őszinteségében, akkor mindenképpen az iskolai oktatáshoz, neveléshez, elsősorban a történelem tanításához kell visszatérnünk, az itteni feladatokat számba vennünk.
Nem először emlékeztetünk rá, hogy az Újvidék történetével foglalkozó itteni munkák általában a török utáni időkkel, vagyis a szerbek tömegesebb betelepedésének leírásával kezdődnek. Hogy előtte mi volt itt, a Mohács előtti ötszáz éves magyar államiságról, a péterváradi vár évszázadairól általában szót sem ejtenek. Végeredményben tehát természetes, hogy a fiatalok, az itteni szerbek s az ottani magyarok nem sokat tudnak rólunk, nem tudják, mióta élünk itt, hogyan kerültünk ide. Ez viszont nagy baj, bizonyos kritikus esetekben a nemtudás vagy a téves ismeretek hatására egyesek, egyes csoportok reagálása akár tragikus következményekkel is járhat. Már ezért is mindent el kellene követni a helyzet megváltoztatása érdekében. Elsősorban a fiatalok között van lehetőség erre.
A toleranciatáborokon kívül más lehetőség is kínálkozik, tényleges jó szándék mellett az iskola a leghatékonyabb eszközöket kínálja ehhez.
Pár évvel ezelőtt az Újvidéki Városi Múzeum a várban álló kiállítótermében bemutatta Pétervárad múltját. Nagyszerű vállalkozás. Az 50 000-60 000 évvel ezelőtti, vagyis a korai kőkorszak idejéből találtak használati tárgyakat, tehát azóta lakott hely a péterváradi vár környéke. Ekkor bemutatásra kerültek a magyar királyság idején, talán a 13. században alakult bélakúti cisztercita apátságban talált használati tárgyak is. (Bebizonyosodott, hogy a középkorban itt valóban állt egy cisztercita kolostor - mondta nemrég egy szerb történész, amihez hozzátehetjük, hogy ez bebizonyosodott már régen, s kétséges csak azok számára volt, akik nacionalista vagy más ideológiai elvakultságukban nem akartak hinni a korabeli írott dokumentumoknak.)
A kiállított tárgyak között nézelődve nem lehetett nem gondolni arra, hogy íme a lehetőség, egyelőre biztosan a legkiválóbb, hogy megmutassuk a fiataloknak, hogy akár magyarázat nélkül is megértessük velük, hogyan kerültek ide, s mióta élnek itt a magyarok, utalva akár arra is, hány száz évig ontották vérüket a török elleni harcban. Ám nemcsak vérük folyt, de évszázadokon át verejtékük is, amíg nehéz munkával művelték ezt a földet, minek köszönhetően ma megtermi nekünk is a kenyérnekvalót.
Azt hittem, maguk az illetékes pedagógusok, közoktatási szervek is hasonlóan gondolkoznak, s legalább ajánlják majd az iskoláknak a kiállítás szervezett látogatását, s ezt a lehetőséget a pedagógusok - kiknek fontos tanulóik pontos tájékoztatása - maradéktalanul és örömmel ki is használják.
Ábrándok, illúziók? Nem tudok belenyugodni, hogy javíthatatlanul idealista vagyok. Az emberek lassan, nehezen változnak, de ami késik, nem múlik. Igaz, a késésnek tragikus következményei lehetnek, ami nem messze tőlünk a közelmúltban történt, éppen elég bizonyíték. S egyben cselekvést sürgető figyelmeztetés is. Mindannyiunk számára. Egyedül, önmagában itt senki se menne sokra, hát próbálkozni is csak összefogva érdemes.