Felszállt a füst a kemencekápolnából

Mint a mesében: van három testvér, s aztán elindulnak szerencsét próbálni... Egyből ez a képzettársítás születik meg bennem, hogy elolvasom a Campus történetét, noha tudom, egészen másról van szó. Egy közös álomról? Tervről? Mozgalomról? Mindenesetre aláhúzom, megjegyzem magamnak az ,,üzenet-et - a mondatot, ami első olvasatra megragad: ,,...az életben azt kell csinálni, amihez kedved és erőd van!
Az első építésztalálkozó 1996-ban zajlik le Kishegyesen, a Kátai-tanyán, de ennek ötlete ,,téren, mezőn, síkságon átível, azaz egy dán népfőiskolai modell magyarországi, adaptált mintája is közvetetten hozzájárul megszületéséhez. Egy civil szférába átemelhető, beépíthető szociális, humán és környezetvédelmi eszme, amelyet Vajdaságban, Kishegyesen ifj. Horváth László (a soproni Németh László Közép-európai Népi Akadémia hallgatója 1994/95-ben) igyekszik mozgalommá bővíteni barátaival és építészkollégáival, Pesti Attilával, Valkay Zoltánnal. Elhatározzák: a száraz egyetemi tanulmányaikat minden nyáron, szó szerint, művészibb eseménysorozattal igyekeznek kiegészíteni - elsősorban a maguk szórakozására.
Tíz év, tíz építésztalálkozó - s számtalan felejthetetlen előadás kiváló, neves szaktekintélyektől. Megannyi maradandó gondolat, sziporkázó ötlet, munka, kísérlet, hogy felrázzák tespedtségéből a délvidéki közéletet, közízlést... Már az első lendületből és tenni akarásból felépül (mintegy jelképként) a találkozó színhelyén, a Kátai-tanyán egy jurta, vagy ahogyan az építők maguk elnevezik: az Istenfélő ház. Később feltérképezik a helyi népi építészet értékeit, több tucat régi házról alapos, részletes dokumentációt készítenek, majd ezekből kiállítást rendeznek. Megszületik egy vajdasági ,,művészeti völgy-nek az ötlete, elkezdődik a Hegyalja utcai szeméttelep lomtalanítása, s ez a hely ezentúl a Dombos Fest nyári rendezvénysorozat állandó színhelyévé alakul át. Aztán újabb cél: megismertetni a fiatalokkal a kortárs magyar, illetve az organikus építészetet, amely ekkor már ,,világ körüli hódító útját járja. Majd még egy lépés: sikeres magyarországi főépítészek adják át tapasztalataikat a vajdasági építőirodáknak és főépítészeknek... S íme a legújabb törekvés eredménye: Kishegyesen műemléket, azaz másodlagos rendeltetése szerint új középületet avatnak fel (25 év után!) a nándorfehérvári csata 550. és az 1956-os októberi forradalom 50. évfordulója alkalmából. A kemencekápolna persze nemcsak szimbólum, hanem még egy törekvés arra, hogy a modern építészet eszközeivel és módszereivel hagyományaink újrafogalmazódjanak és maradandó élményt nyújtsanak a ma emberének.
Az elmúlt tíz évre más szemszögből is visszapillanthatnánk. Hogy például ez idő alatt hány szakmai kiválóság fordult meg vidékünkön (pl. Ekler Dezső, dr. Szabó László, Somlósi Lajos, Csete György), s aztán vitték hírül a világba, hogy a Kárpát-medence eme tájain is élnek magyarok...
A tizedik, jubileumi építésztalálkozó után (amely ezúttal pénzhiány miatt mindössze két napra zsugorodott) kérdeztem ifj. Horváth Lászlót, a Campus szervezőjét, hogy az elmúlt egy évtized megérte-e a fáradságot.
- Az egésznek nincs semmi értelme. Az egy hét, illetve most ez a két nap mindössze a magam kedvteléséről és építészkollégáim szórakozásáról szól. Sajnos, sem ez a jubileumi, sem bármelyik előbbi Campus-találkozó nem keltette fel a vajdasági magyar önkormányzatok és a vajdasági magyar politikusok figyelmét. Azokét az emberekét, akik a fejlődés hordozói környezetünkben. Az oktatási rendszerünk is teljesen más irányban halad, úgyhogy a fiatalokkal való kapcsolatteremtési próbálkozásaink is meddők és sikertelenek. Az organikus építészeti mozgalom nem tud betörni ebbe a nagyon zárt térségbe (a Felvidéken és Erdélyben régiók vannak ennek hatása alatt), reménytelen minden kísérletünk a kortárs építészeti stílusok meghonosítására. Itt erre egyszerűen nincs vevő. S most nem az anyagiakra gondolok, hanem az ötletszegénységre, politikusaink ,,írástudatlanság-ára. Bizonyíték erre a most felépült kemencekápolna is. Amikor 2002-ben megszületett az ötlet, egy dinárunk sem volt a megvalósítására. De a pozitív kezdeményezések pozitív visszajelzéseket generálnak, s úgy minden akadály elhárítható. Persze mi, építészek is tudatában vagyunk annak, hogy a mai világ globalizált, uniformizált, vagyis nem a hely számít egy-egy alkotás létrejöttekor, hanem a virtualizáció. Akkor volt idill, amikor a hely is számított. Ma nincsenek építészeti mozgalmak, csak nyomok. Akkor lehetnénk elégedettek, ha nemcsak emlékműveket avathatnánk fel, hanem utcasorokat, városrészeket. Sajnos azonban erre itt, a Vajdaságban nincs igény.
Győzelmünk jelképe
A nándorfehérvári csata 550. évfordulója alkalmából megrendezett belgrádi, központi ünnepség előestéjén, július 21-én Kishegyesen, a Dombos Fest színhelyén, a Hegyalja utcában adták át rendeltetésének azt a kemencekápolnát, amelyet Csete György Prima Primissima-díjas budapesti építész tervezett történelmünk két jelentős dátuma, az 1456-os és az 1956-os események jubileuma kapcsán.
A szerényen, csendesen megtartott megnyitón ifj. Horváth László, a Dombos Fest művészeti vezetője üdvözölte a kora esti vendégeket.
- Mint minden évben, az idén is sikerült a Dombos Festnek valami újjal meglepnie a közönségét. Ezúttal egy új épületet - középületet - avathatunk fel, amely nemcsak a Dombos Fest hangulatát, hanem Kishegyes jelenét is meghatározza. A kemencekápolna egy hároméves barátság gyümölcse, de egy egész kis csapat kemény, több hónapon át tartó munkájának eredménye is. Köszönet az anyagi támogatásért a magyarországi Szülőföld Alapnak, az Illyés Közalapítványnak, valamint a kishegyesi községnek; köszönet a szakmai segítségért Tóth Vilmos, Pesti Attila és Valkay Zoltán építészeknek; köszönet Fajferity Zoltán kőművesnek és csapatának (Nyakasnak, Gusztinak, Árpinak és Endrének) a jól végzett munkáért; köszönet Horváth Lehelnek és Fábián Gyulának a közreműködésért a kemenceépítésben; köszönet Faragó Zoltán fatelepesnek az együttműködésért, a zökkenőmentes anyagbeszerzésért és -szállításért!
Csete György építésztől megtudtuk, valójában a kemencekápolna prototípusát láthatjuk a hegyaljai völgyben, a magasra pipiskedő löszfalak előterében. A fehérre meszelt kupola, tetején a megdőlt kereszttel, homlokzatán a két, fent említett dátummal egy mesterségesen kiépített magaslatról, kis halomról ,,világítja' be a teret - úgy, mint a viharos óceánon, tengeren vergődő hajótörötteknek a fárosz hívogató, utat mutató fénycsóvája... A két ,,bevésett' dátum között ,,villám' cikázik, egy eleven vér színű, tört csík ,,csorog' alá... A honfoglalás kori vagy még az az előtti nomád sátrak, jurták csúcsos ívére emlékeztető nyílást (turul)madár szárnyához vagy egy pajzshoz hasonlatos, kétfelé ,,szelt' vasajtó ékesíti... Persze mindez csak az én képzeletem szüleménye, mások talán mást látnak mindebből...
- Mintegy tíz évvel ezelőtt Amerikában, a Magyarok Világszövetsége kérésére egy hajlék típusú, ehhez hasonló házat terveztem, amit belül régi szőttesekkel díszítettek az asszonyok. A díszítéshez a külföldi magyar kolóniákban élő asszonyok, így a Brazíliában élő magyar nők is hozzájárulhattak kézimunkáikkal. Tőlük hallottam a történetet, hogy 1956-ban megírtak és összeállítottak egy kis füzetecskét arról, hogy kikért is szól a déli harangszó, mert rettentően bosszantotta őket az, hogy a portugálok nem tudták: mindenütt a világon a déli harangszó a magyarok dicsőséges, 1456-os győzelmének emlékére szól. Ezt a kiadványt 1957-ben jelentették meg, egy évvel a budapesti októberi forradalom leverése után. Ez is egy összefüggés a két dátum között. Mint ahogyan az is, hogy mindkét alkalommal egy-egy világhatalmat kényszerítettünk térdre, és megmentettük Európát attól a társaságtól, amelyik minket ugyan letarolt, de ugyanakkor ő is vérezni kezdett... Először nagy tőrdöfést adtunk a törököknek, aztán meg a szovjet bolsevizmusnak, amely arról álmodott, hogy lehengerli a világot. Kegyelemdöfésünkre megtántorodott, de sajnos nem szűnt meg. Pedig mi szép álmot, örök álmot kívánunk neki! - mondta Csete György építész, majd hozzáfűzte: - Amíg kenyeret sütnek ebben a kemencében a magyar asszonyok, s mi érezhetjük ennek a kenyérnek az illatát, nincs veszve a világ. Mivel a Tisza partján születtem, úgy jöttem ide, mintha hazalátogattam volna. Kívánok nektek jó kenyér-, lepény- és malacsütést, nekem pedig alkalmat, hogy mindezzel megkínáljatok!
Miután Brasnyó Ferenc kishegyesi plébános felszentelte az új épületet, az építészek rituálisan szalmával befűtötték a disznószőrrel tapasztott kemencét. A magasra felszálló füst mintha Istennek jelezte volna: a mű, áldásával, elkészült, s e nép megkülönböztetett szerepét és sorsát felvállalta, kötelességét tudja.
Megbecsülni a másságot
Multietnikus karavánt szervezett július 22-én Kishegyes Község Fejlesztési Társulása azzal a céllal, hogy megmutassa a fiataloknak és időseknek egyaránt: meg kell becsülnünk a múltat, egymás kultúráját, tolerálni a másságot, de a jövőbeli értékeket együtt - csakis együtt - tudjuk megteremteni, mivel olyan környezetben élünk, ahol különféle nemzetek, nemzetiségek és etnikai csoportok élnek egymás mellett.
- Tudvalevő, hogy a három falu - Kishegyes, Lovæenac és Bácsfeketehegy fiataljai nem igazán tartják egymással a kapcsolatot. Ezt a barátság-karavánt épp azért szerveztük, hogy megmutassuk nekik, másképp is lehet ezt csinálni. A rendezvénybe bevontuk a magyar, szerb, roma, szlovák fiatalokat - sajnos, a szikicsi montenegróiakkal nem tudtuk felvenni a kapcsolatot -, s vendégül hívtuk a bajsai és a szenttamási művelődési egyesület képviselőit is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a községben élő roma fiataloknak felhívjuk a figyelmét arra, miként kell civil szerveződéseken keresztül kiharcolniuk és gyakorolniuk jogaikat és természetesen miképp kell helytállniuk a tőlük elvárt közösségi kötelezettségekben is - mondta Gordana Raduloviæ főszervező, a Fejlesztési Társulás elnöke.
A karaván - négy lovas kocsi a népviseletbe beöltözött lányokkal, fiúkkal és zenészekkel - szombaton délután találkozott Bajsán, s innen indult (a rekkenő hőségben!) Bácsfeketehegyre, ahol a Hestia, a helybeli nők egyesülete alkalmi kiállítást szervezett népviseletekből, kézimunkákból és hagyományos népi hangszerekből. A kiállítást Pusztai János, a helyi közösség titkára nyitotta meg, majd az Izida anya- és gyermekvédő egyesület udvarában többnyelvű irodalmi összeállítást hallhattunk a község általános iskolásainak közreműködésével.
A konvoj ezután Kishegyesre tartott. A Hegyalja utcában, a Dombos Fest kisszínpadáról ifj. Virág Gábor köszöntötte az egybegyűlteket a helyi közösség, a Dombos Fest és a községi Fejlesztési Társulás nevében. Ezt követően egy-egy műsorszámmal bemutatkoztak a művelődési egyesület képviselői. Közreműködtek: a kishegyesi Marcipán Gyermekbarátok Köre és a Dombos Social Klub roma együttes, a bajsai szlovák és roma zenészek, a szenttamási Vreteno szerb népi táncegyüttes és a Roma ME tagjai.
A Multietnikus karaván e látványos, szórakoztató bemutatkozása után ősszel egy többnapos tanácskozás várható, amelyeket hétvégeken, különféle helyszíneken tartanak majd. Az összejöveteleken a következő témákat járják körül: a társadalmi életbe való beilleszkedés, emberi és kisebbségi jogok, az agressziómentes kommunikáció, tolerancia, a civil szervezetek működtetése.
A projektumot anyagilag az újvidéki EHO humanitárius szervezet támogatja.
Szövők, csipkeverők...
A IX. Nagykunsági Alkotótábort szervezték meg Bácsfeketehegyen július 16-ától 23-áig a Feketics Művelődési Egyesület és a Hagyományőrző csoport tagjai Tóth Vera vezetésével. Segítségére voltak még Sárándi Gyöngyi, Gogolák Csilla és Nagy Anikó.
Az idei egyhetes táborban is a kézművesség foglalta el a főszerepet. A részvevők a szövés, nemezelés, csipkeverés, gyöngyfűzés és agyagozás fortélyait igyekeztek elsajátítani - akárcsak tavaly, hisz a szervezőtitkár és a táborvezető eltökélt szándéka épp az volt, hogy ezeket a régi, kihalt mesterségeket próbálják ismét feleleveníteni, fortélyait megtanulni olyan fokon, hogy maguk is továbbadhassák a falu fiataljainak. Hiszen a sok munka nélküli asszony, lány talán ezáltal is pénzforráshoz, megélhetéshez juthat - mondta Tóth Vera. Ennek alátámasztására ékes bizonyíték az elmúlt karácsonyi és húsvéti kirakodóvásár, amikor az alkotótábor résztvevői a saját kezükkel gyártott, szebbnél szebb ajándékokkal lepték meg a falu lakosságát, s mondani sem kell, hogy az alkalmi giccsárusok elől elvitték a pálmát.
Az idei műhelymunkában is kiváló kunhegyesi oktatók követték, ellenőrizték, vezették a szorgos kezek munkáját. A szövők mestere Bucsai Lászlóné - Ica, a nemezelőké Szentpéteriné Lévai Marika, a csipkeverőké Kun Zsuzsanna, az agyagozóké Tar Lívia, a gyöngyfűzőké pedig a székelyudvarhelyi származású, de immár topolyai lakhelyű Dimény Ibolya volt.
A tizenkét testvérvárosi, azaz kunhegyesi vendégen túl, az idén Nagybecskerekről, Magyarkanizsáról, Kisoroszról, Temerinből, Újvidékről érkeztek a tábor résztvevői, akiknek a létszáma természetesen a helybeliekkel bővült ki.
Noha önköltséges volt az egyhetes tábor, működése nem lett volna zökkenőmentes a lelkes szponzorok önzetlen támogatása nélkül. A IX. Nagykunsági Alkotótábor szervezői köszönettel tartoznak a Feketics Művelődési Egyesületnek, a helyi közösségnek, a kishegyesi önkormányzatnak, továbbá az L. T. C. Lovæenac húsfeldolgozó magáncégnek, a Tomrecaj pékségnek és a helybeli magántermelőknek.
Akik az idén nem vehettek részt a tábor munkájában, ízelítőt és kedvet kaphattak a munkához a zárónapi kiállításon látott alkotásokból.