Hogy meginduljon a beszélgetés, elsőként a kezdetekről meséltek. Mindketten, Timi is, és Lea is nagyon korán kapcsolatba kerültek a színházzal, diák színjátszóként léptek először színpadra. Lea például már óvodásként játszott a Fabula Rasa Színjátszó Grund társulatával, ő volt a legkisebb farkas A dzsungel könyvében. A színjátszás mellett balettal is foglalkozott.

— Emlékszem, ahogy csinálták a hajunkat, sminkeltek minket, imádtam, éreztem, ez a szerelem megmarad.

Timi A Karib-tenger kalózai nagy rajongójaként a filmekbe szeretett bele, a színház később jött. Mindkettőjük számára meghatározó előadás volt a Népszínház Indul a bakterháza, Timire olyan hatással volt, hogy azt érezte, nem tudná másként elképzelni az életét, csak színészként. Tanodába járt, versmondó csoportokba, mindennel foglalkozott, ami színház.

A színész szakos felvételikről mindenkinek van egy jó története, minden színész számára meghatározó élmény.

— Én a középiskolás ballagás és bankett másnapján mentem felvételizni, amíg a többiek buliztak, én azon gondolkodtam, hogy mindent bekészítettem-e, amire szükségem lehet. A felvételi maga húzós volt, és azt is megmutatta, hogy milyen lesz a négy év. Mint a filmeknél az előzetesek. Amikor kiderült, hogy sikerrel jártam, vegyes érzéseim voltak, mert az egyik legjobb barátommal együtt felvételiztünk, akit nem vettek fel. Egyszerre voltam a legboldogabb és a legszomorúbb is — mesélte Lea. Timi arra is rákérdezett, volt-e kínos élménye a felvételivel kapcsolatban, és természetesen igen volt a válasz. — Éjjel, a bankett után eszembe jutott, hogy egy monológot kicserélnék egy prózai szövegre. Elküldtem Gusztony Endre osztálytársamnak, hogy nyomtassa ki nekem reggelre. Reggel boldogan lebegtette a papírokat, és amikor kézbe vettem, láttam, hogy rossz file-t küldtem el. Pánikba esve leültem az aszfaltra az utca közepén, és tépegettem a papírokat, közben magamban segítségért fohászkodtam. Belépve odaadtam két kicsi papírt, melynek az oldala rosszul volt eltépve, rám néztek, s azt kérdezték: magának nincs számítógépe? Mondtam, hogy nincs, azaz van, csak… És itt jött egy hosszú, kellemetlen magyarázkodás.

A kellemetlen élmények listájához Timi is hozzáírja saját történetét.

— Hernyák György tanár úr megkérdezte, van-e álomszerepem. Nem volt, de ugyebár A Karib-tenger kalózait nagyon szerettem, s annyit tudtam csak kinyögni, hogy kalóz. Nagyon jó — mondták —, akkor imitáljon egy kalózt. Hát erre nem voltam felkészülve — meséli mosolyogva.

Lea elmondta, az akadémia abban is segített neki, hogy határozottabb legyen, megtanult kiállni magáért.

— S most már van véleményem dolgokról, bátrabban bekapcsolódom beszélgetésekbe. S egy kicsit nőiesedtem is, azt érzem, már nem vagyok annyira kislány, mint voltam. De jó lenne még határozottabbnak és nyitottabbnak lenni, e téren még szeretnék fejlődni. S önbizalomból sem ártana még egy lapáttal.

Lea nővére, Dina is a színészi pályát választotta, Timi arra volt kíváncsi, ez mennyire hat ki rá.

— Nem zavar, mert azonkívül, hogy nagyon hasonlítunk a magánéletben, a színpadon nem vagyunk ugyanolyanok. Sokszor megkaptam, hogy olyan vagyok, mint ő, de most már csak a nevem felejtik el, és keverik össze Dináéval. (Nevet.) De ez sem zavar, örülünk egymás boldogságának, nem rivalizálunk. Olyan tiszta lánytestvéri viszony van köztünk, ami ritkaság — meséli kettejük kapcsolatáról.

A magánélettel sokszor nem könnyű összehangolni az egyetemistaéveket, ezt mindketten érzik, Leának is meg kellett értetnie a barátaival a tényt, hogy kevesebbet jár haza, Timi pedig már családanyaként még összetettebb problémákkal szembesül. 

— Az én helyzetem más, hiszen gyerekem is van, így azt érzem, hogy minden a színházban vagy az egyetemen töltött időt egy kicsit tőle veszem el. Nemrég benne voltam egy próbafolyamatban, Szabó Regina Egyasszony című előadásán dolgoztam, így megéreztem, milyen lenne, ha színészként is dolgoznék, hiszen a tanársággal azért könnyebb összeegyeztetni a magánéletet — mondta.

Lea ezután arról mesélt, hogyan szokott próbálni, elmondta, amikor egyedül vannak az osztállyal, akkor bátrabban kísérleteznek, hülyéskednek, mernek „rosszul” próbálni, de azért a tanárok előtt mindig a legjobb formáját szeretné hozni, igyekszik hiteles lenni. 

A Tanyaszínházról is szó esett, hiszen több alkalommal voltak kint, és mindketten imádják ezt a mindentől eltérő színházi létformát.

— Én magamnak szerveztem meg az első Tanyát, hiszen akkor még nem lehetett megnyerni a részvételt, de én szerettem volna kimenni, mert a színház minden formája vonzott. Kint aludni, mindennap játszani, traktoron és biciklivel járni Vajdaságot. Az első Tanyám nagyon nehéz volt, mert idegen közeg volt számomra, s a színész egy külön „állatfaj”, aki csak a szakmának él — ha két színész beszélget, megesik, hogy csak a színház a téma. S én ilyen emberekkel találkoztam ott középiskolásként, amikor még nagyon zárkózott is voltam. Emlékszem egy beszélgetésre Mészáros Gáborral: leültem mellé — már ez is óriási erőfeszítést igényelt tőlem —, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni ezzel a kérdéssel: jó volt a próba, nem? Gábor rám nézett, és annyit mondott: jó. A másik hasonló esetem Soltis Lehellel történt, aki a fóliasátorba járt futni, mert ott jobban izzad, s engem is elhívott. Semmi kedvem nem volt hozzá, de barátkozni akartam, így mentem futni a fóliasátorba — mesélte mosolyogva.

Lea számára is jó élmény volt minden tanyás nyár. Mert egy teljesen más világba csöppen ilyenkor.

— Megszűnik a külvilág, csak mi vagyunk ott, és minden pillanata varázslatos. Közösen a tűz mellett ülni, ebédnél közösen elmondani egy imát. S az is annyira jó, hogy tudom, biztonságban vagyok, hiszen éjjel ott fekszenek mellettem a többiek is mind. Igazi kis családdá válunk a kint töltött idő alatt — mondta, majd az osztálytársairól is mesélt, egészen fellelkesülve, ragyogó szemekkel. — Ami köztünk van, az valami egészen hihetetlen dolog. Imádjuk egymást, és nem tudom, mi lenne velem nélkülük.

A beszélgetés ezután a kritika, a visszajelzések felé terelődött, Timi elmondta, hogy bírni kell, mert enélkül nem működik ez a szakma, s hiányolja is az igazi szakmaikritika-írást Vajdaságban.

— Én sokáig rágódom a kritikákon, a negatív véleménybe kapaszkodom, hogy megfejtsem a miértjét. Persze végigmegyek különféle stációkon. Először felháborodom, aztán azt mondom, nem tud ez semmit, és ahogy szép lassan elengedem, rájövök a valódi lényegre. Kell a kritika és kell az önkritika is, hogy fejlődni tudjon az ember. Ha csak dicsérnek, azzal nem tudsz mit kezdeni.

A példaképekről szólva Lea a családját említette, mely mindig példát mutatott neki. Nagyon felnéz rájuk, hiszen hihetetlen személyiségek veszik körül, akiket nagyon szeret. Szakmailag nagy kedvence Emma Stone, aki szerinte varázslatos és bátor színésznő. 

Timit is a családja inspirálja, mindenkitől tud tanulni, s elmondta, ha támogató környezetben él az ember, akkor a példáit is onnan veszi. A kedvencek között első helyen nála Joaquin Phoenix szerepel.

— Mindig bajom volt azzal, hogy a férfiaknak több jó szerepet írnak, mint a nőknek. Én a felvételire is férfimonológokat vittem, melyeket úgysem fogok soha lejátszani. Egyik féltett vágyam, hogy a következő monodrámám a Joker legyen. Csak az a baj, hogy nem vagyok 45 kilós, sovány férfi — mesélte nevetve.

A továbbiakban beszéltek még díjakról, hiszen Timi már egyszer megkapta a Pataki-gyűrűt, szó esett arról, ki kinek a szavára ad legtöbbet, hogyan gratulálnak egymásnak a kollégákkal, s a hobbikról is beszéltek. A színpadra lépés előtti rutinok kapcsán Leától megtudtuk, hogy befonja a sötétben egy tincsét, ez eltereli a figyelmét a félelemről. Timi egy különleges, egy délután alatt megtörtént szerepátvételről is mesélt, s az is kiderült, hogy Leának égető szüksége van egy autóra, hogy könnyebben megoldja az ingázást Újvidék, Szabadka és Zenta között. Szóval színes, sok témát érintő beszélgetésnek voltunk szem- és fültanúi, így szeretettel ajánljuk olvasóinknak, hogy a jövőben (is) látogassák a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásait s egyéb kísérőprogramjait.