* Húsz évet dolgozott a Magyar Szóban, majd húsz évet a topolyai könyvtár igazgatójaként. Melyik munka állt közelebb a szívéhez?

— Amikor már tíz évet lehúztam a könyvtárban, még akkor is volt olyan, hogy úgy köszöntem a telefonba: Magyar Szó, tessék! Ez sok mindent elárul. De az is megtörtént, hogy otthon felvettem a telefont, és azt mondtam: könyvtár, tessék! Szülési szabadságon voltam, és örültem, hogy a harmadik gyerek után két év jár, és az első év még el sem múlt, amikor Bábi Attila akkori topolyai polgármester felkért a könyvtárba igazgatónak. Mondtam, hogy eszem ágában sincs, mert van munkahelyem, melyet szeretek, meg különben is szülési szabadságon vagyok. Két hónap múlva megint hívott, majd a harmadik, negyedik alkalommal egyszer azt kérdezte, hogy meddig akarok utazni, és mikor leszek a gyerekem mellett. Ez szíven ütött, mert a két lányomat szinte alig láttam felnőni. Mindennap utaztam Újvidékre, a ’90-es években, a háború idején a vonaton olyan eszméletlen tömeg volt, hogy sokszor csak az egyik lábunk érte a földet. Reggel 6 órakor elmentem, és soha nem tudtam, hogy mikor érek haza, mert az újságírói szakma az olyan, hogy munka van, munkaidő nincs. Voltak napok, amikor négy-öt órát is utaztam, és csak este, a fürdetésre értem haza. És másnap reggel ugyanígy. Beláttam, valóban húsz éve utazom, meg ugye ott voltak a ’90-es évek, a bombázás meg minden, és akkor elgondolkoztam. Mindenesetre nehéz döntés volt, de nem bántam meg. Az elején furcsa és szokatlan volt, de könyvtár szakot is végeztem annak idején az egyetemen, tehát nem idegen helyre, idegen munkakörbe csöppentem. Habár nem tudom, hogy hova tűnt az a napi négy-öt óra, amelyet előtte utazással töltöttem, azt hittem, hogy majd lesz szabadidőm. Nem lett több időm, de itthon voltam a gyerekek mellett, és az is nagy ajándék volt, hogy itthon lehettem a szüleimmel, amíg még éltek, és ápolhattam őket. Viszont aki egyszer újságíró lett, az szerintem az is marad. Évekig türtőztettem magam, de aztán egyszer megláttam, hogy a Vajdaság Ma újságíró-szerkesztőt keres. Sebestyén Imrével együtt dolgoztunk a Magyar Szóban. E-mailben jelentkeztem, amin ő olyannyira elcsodálkozott, hogy mindjárt föl is hívott. Azóta már tizennégy év eltelt, de én ezt a munkát a könyvtár mellett csináltam, nem a könyvtár helyett.

* Milyen volt betoppanni a könyvtárba, és húsz év alatt honnan hová fejlődött az intézmény?

— Az volt a legjobb, hogy egy összetartó közösségbe csöppentem. Egy egészséges, jó hangulatú társaság ez. Ha valakinek valami baja volt, tisztáztuk, soha nem volt hátba támadás, alattomos húzások, hanem valóban egy igazán jó hangulat uralkodott, és ennek köszönhetően lehetett megcsinálni mindazt, amit megcsináltunk. Amikor odakerültem, rossz állapotban volt a könyvtár épülete, de akkor indultak be a pályázatok. Először belül szigeteltünk, majd lassan az egész könyvtárat felújítottuk. Az Illyés Közalapítványnál és az NKA-nál könyvekre pályáztunk. 2005-ben, amikor jöttek ellenőrizni, hogy bevezettük-e a könyveket, és hol tartjuk őket, megkérdezték, nem kellene-e itt valamit fölújítani. Felvittem őket a padlásra, mely egy borzasztóan elhanyagolt hely volt, de varázslatos is, mert a könyvtárnak szép tetőszerkezete van. Kaptunk rá támogatást, majd amikor kiépült a padlástér, és belaktuk, lett egy nagy rendezvénytermünk, raktárunk és internettermünk, ami akkor nagy újdonságnak számított. Mindig arra törekedtünk, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami előremutató. Rendeztünk játszóházakat, később szerbnyelv-tanfolyamot magyar fiataloknak, az idősebb korosztálynak pedig számítógépes képzést, melyre akkora volt az érdeklődés, hogy nem is tudtunk minden jelentkezőt fogadni. A legnagyobb sikertörténetünk mindenképp a Coder Club, az általános iskolás programozók köre. Ők már világversenyeken vesznek részt. Mindig az volt a nem titkolt hátsó szándékunk, hogy az emberek később is bejöjjenek a könyvtárba — legyenek azok gyerekek vagy nyugdíjasok —, és olvasóvá váljanak. Amikor odakerültem, még Népkönyvtárnak hívták, majd amikor 2011-ben Juhász Erzsébet családja úgy döntött, a könyvtárnak adományozza az író teljes hagyatékát, akkor gondoltuk azt, hogy most kellene véghez vinni a névváltoztatást. Ő topolyai volt, író és a tanszék legendás könyvtárosa. Nem volt könnyű csata, de végül a Magyar Nemzeti Tanács és Lovas Ildikó támogatásával sikerült elérni, és ez nagy dolog, hogy egy kortárs író nevét vette fel az intézmény.

* Hogyan alakult a fiókkönyvtárak sorsa?

— Amikor odakerültem, öt fiókkönyvtára volt a topolyai könyvtárnak, Pacséron, Bácskossuthfalván, Pannónián, Bajsán és Zentagunarason. A ’90-es évekig Gunarason is működött könyvtár, de az valamiért megszűnt, viszont a könyveket megtaláltuk Gunaras Helyi Közösségében. Azt az állományt átadtuk az iskolának, azzal, hogy tegyék lehetővé, hogy a falubeliek kikölcsönözzék a könyveket. A pannóniai könyvtár valamikor a helyi kastélyban volt. Az egykori tulajdonos gyönyörű szép könyvtárszobája volt a könyvtár. Amikor privatizálták a birtokot, a könyvtárnak mennie kellett, így a kötetek átkerültek az iskola pincéjébe, melyet egyszer elárasztott víz, és be kellett zárni. A helyi közösség átalakította az egykori pannóniai posta épületét, végül az lett a könyvtár, és én akkora összefogást még nem láttam, mint ott. Az emberek segítettek és dolgoztak azért, hogy legyen könyvtáruk. Hozzáteszem, ez egy 200-300 lakosú település. A könyvtár megnyílt, és azóta is működik. Bácskossuthfalván méltatlan körülmények között működött a könyvtár. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megjelentek a patkányok. Akkor mondtam, ez az a pillanat, amikor be kell zárni, majd eldönteni, mi legyen. Végül az MNT támogatásával és Hajnal Jenő külön odafigyelésével mintakönyvtár lett. Az MNT akkori elnöke azt mondta, olyannak kell lennie, mint minden vajdasági magyar könyvtárnak. Felkértünk egy fiatal belsőépítészt, Tölgyesi Hédit, aki gyönyörűen megálmodta. Olyan volt ez, mint egy tündérmese, kevés olyan intézmény van, amely ezt a jó oldalát is átélheti a működésének.

* Húsz évig volt könyvtárigazgató. Ez alatt az idő alatt sikerült-e olvasnia?

— Annyi időm nem volt olvasni, mint amikor még újságíróként utaztam naponta Újvidékre. Egyébként a könyvtáros nem azért van ott, hogy olvasson. Lehet ezt a munkát úgy is végezni, hogy beülünk, jókat olvasunk, aztán ha valaki bejön, akkor elé tolunk egy könyvet, de így nem érdemes. Topolyán a könyvtáros néha a fejét sem tudja felemelni, mert annyian betértek. Mindig van munka, különféle eseményeket kell szervezni, és mindemellett minden visszahozott könyvet vissza kell rakni a helyére. Ez nagyon fontos, mert ha rossz helyre kerül egy kötet, akkor azt soha az életben nem fogják megtalálni. Vannak már félretéve könyvek, de biztos, hogy az életem nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy mindent elolvassak, amit szeretnék. Annak idején az egyik tanárom mindig azt mondta, ha az ember elkezd egy könyvet olvasni, és az első 50 oldal nem tetszik, akkor tegye félre, ne olvassa, mert úgysem tud mindent elolvasni.