Olyan jelentéktelen, olyan hétköznapi, fitymáltam. Amikor megjelentek a piacon az első csokrok, megálltam előttük, s eltűnődtem: ugyan ,,mit esznek rajtuk az emberek. Általában fiatal férfiak vették (gondoltam, kedveseiknek, gyermeket váró feleségüknek) és korosodó nők (biztosan feltűnésből, nagyzolásból), én pedig azt a néhány dinárt is sajnáltam kiadni értük. Akkor már inkább friss salátát veszek, azt meg lehet enni, nyugtáztam magamban oktondian. Különben is az én virágom a fürtös fejű gyöngyvirág volt. Meg a jázmin. Meg a bodza... Szóval, ami természetes egyszerűségével is végzetesen bódító és izgalmas és szenvedélyeket felkorbácsoló. Mint maga a május. Visszafogott, de kellemesen csábító izzásával, rejtelmes zizzenéseivel (a rügyek pattanásának, a szirmok kibomlásának neszezéseivel), gazdag színárnyalatával. Mit nekem királyi pompájával a rózsa, arisztokratikus kecsességével a tulipán, pajkos kedvességével a nárcisz, a falusi idillekről, kerítések mellett megesett első csókokról regélő orgonabokrok...!
Szürke betondzsungelben kellett leélnem tíz-húsz évet, hogy felfedezzem magamnak a hóvirágot. Átvészelni néhány mostoha, kemény telet, hogy rácsodálkozzam és fenntartások nélkül elfogadjam és szeretni tudjam puritán egyszerűségét és szépségét. Meg kellett tanulnom megbecsülni a hosszú, ködös, borongós telek után felcsillanó fényt, és az éppen hogy csak derengő életerőt, amely a megújuló természetről adott hírt, s arról - bármily nehezen fogadtam is el - a tudatomba hasító élményről, hogy habár minden véges és mulandó, azért valami állandó körforgásnak, valami örökösnek mégis részesei vagyunk.
Az első udvarban, a betonjárda mellett kelnek ki minden évben. Olyan kőkemény földréteget törnek át fejecskéik, hogy szó szerint sokkol az élmény, amikor púposodni látom felettük a göröngyöket. Honnan az erejük? Nem fáj nekik a születés? Aztán, ahogy anyám szokta annak idején a kotlós alatt ,,mocorgó tojásokkal - megkereste, hol lékelte meg csőrével a csibe a tojás héját, s körmével óvatosan le-lecsippentette a pici lyuk körüli felesleget -, én is úgy pöccintettem ujjaimmal félre a durvább, nagyobb rögöket a bimbózó tavaszi hírnökről. Fogadkozom is minden alkalommal magamban, ősszel most már biztos, de tényleg óvatosan felkapálom, porhanyósítom felettük a földet... Aztán megszeppenek, hátha mégis megsértem őket, s aztán kihalnak, elpusztulnak, s akkor mi vigasztal engem januárban, februárban, márciusban, hogy élni jó, élni szép és élni érdemes?!
Hál istennek, olyan igénytelenek és szerények, hogy nem sínylik meg az emberi nemtörődömséget, s nem viselik meg őket az időjárási viszontagságok sem. Megtörtént már, hogy az olvadó hólé az éjszakai hidegben tüskés kis jégcsapokká fagyott vékony, törékeny testükön, olyanok voltak, mint a hibernált, jégbe préselt virágcsodák. Hűtlenül hátat is fordítottam nekik: úgysem lesz már belőlük semmi, a tavasz kibontatlan ajándékcsomagjaként megbarnulnak, elrothadnak... Jaj, s ezt végig kell néznem?! Háládatlanságomra, bizalmatlanságomra fittyet hányva üdén, frissen pipiskedtek a fagy elmúltával, s még sokáig, emlékszem, egészen április elejéig halottam a pusztai szélben csilingelő fejecskéik üzenetét: ,,Mi sohasem adjuk fel!' Hallottam és pironkodtam. Megsimogattam tekintetemmel mindegyiket külön-külön, s mintha viszonozták volna a szeretetet, jóleső bizsergés árasztotta el a szívemet.
Bálint-napkor a legelső szálakból kaptam egy csokorra valót: a szobámban, egy pohár vízben illatozva vártak rám. Igen, illatozva! Meglepődve, ámulva szagolgattam őket, élvezve a felfedezés örömét. Nahát, ezt is most kell megtudnom rólatok! Aztán az ujjamra hajló, bóbiskoló szirmaikat nézve más is eszembe jutott. Milyen tiszták, érintetlenek! Hiába incselkedik velük a szél, hiába mássza meg őket a tavaszi kábaságból ébredő légy, mindig minden évben ugyanolyan nagyságban, ugyanolyan fejtartással, ugyanolyan fehéren virítanak, mint annak előtte. Bezzeg a tulipán, a rózsa hányszor ,,félrelép!
Szóval hóvirág. Szende fehérség és üde, zsenge zöld. Alázatosság és állhatatosság. Napba sohasem néznek. Lehajtott fejjel, de mindig egyenes derékkal állnak hóban, fagyban, sárban... Hóvirág. Bóklászó tavasz. Ébredő új élet... Örökkévalóság.