Petőfi Sándor ezt fürkészte rövid élete minden pillanatában. Meg a szerelmet, természetesen, hiszen lángoló lelkű ifjú ember volt, ám a szabadságot még a szerelemnél is többre tartotta - az életét adta érte. Amikor azt kérdezte: ,,Hol a boldogság mostanában?', akkor is arra gondolt: Hol a szabadság mostanában? Hiszen pontosan tudta: szabadság nélkül a boldogság sem lehetséges.
Hogyan is írta nagy utódja, József Attila, aki szintén fiatalon e szabadság fojtogató hiányába halt bele?

...De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

S lám, mi meddig kibírtuk, hogy nem voltunk szabadok, s hogy bírjuk most is rendületlen. Szótlanul sokszor, a könnyeinkkel együtt befelé nyelve kibukni készülő szavainkat is, vagy legfeljebb halkan mormolva száztonnás panaszainkat, nehogy meghallja őket valaki, és bajunk származzék belőle. Véres kezű zsarnokok jöttek és mentek felettünk, aztán kimúltak a világ megmásíthatatlan rendje szerint (lám, ez a legutóbbi is!), ám a zsarnokság maradt.
Tartós zsarnokságra kellett - kell - hát berendezkednünk, s ebben a gúzsba kötött állapotban - vagy kettős koporsóban, ahogyan Herceg János fogalmazott egy alkalommal - megvívnunk a magunk szabadságharcát. A mai kor parancsához igazodva fegyvertelenül, persze, az igazság, az érvek és a józan ész erejében bízva, ám legalább olyan elszántan, mint ahogy ezt dicső őseink tették százötvennyolc esztendővel ezelőtt fegyveresen. Iskoláink, anyanyelvünk, kultúránk, újságjaink, színházunk, templomaink védelmében, gyermekeink, unokáink, szüleink, nagyszüleink biztonsága, elnéptelenedő-elszerbesedő ősi településeink védelmében, önálló magyar egyetemünk, magyar autonómiánk megteremtése, magyar állampolgárságunk visszaperlése érdekében.
S a márciusi ifjakra, Petőfire meg Kossuthra, vértanú tábornokainkra gondolva közben, akik tétovázás nélkül éltek a sors kínálta lehetőséggel, hogy felemeljék nemzetüket. Igazi hazát teremtsenek a számára és a maguk számára az addigi idegen és felemás haza helyett. Hogy aztán elbukott 1848 márciusának szabadságharca, és hogy később vérbe fojtották az 1956-os forradalmat is? Igen, de bukásukban is felemelték a nemzetet, előre vitték a magyarság ügyét.
Néha úgy tűnik persze, hogy minden, ami egykoron felemelő és nagyszerű volt, ott maradt az osztrák meg az orosz harci mének patái alatt letiporva, ott a szuronyerdő túloldalán. Mintha ott maradt volna 1920. június 4-ének, 1944 véres őszének, 2004. december 5-ének gyászfüggönye mögött. Pedig nem maradt ott. Itt él a szívünkben, elevenebben tán, mint korábban bármikor. A szabadság és az együvé tartozás olthatatlan vágya nemkülönben. Ez tart meg, ez emel fel bennünket. A legjobbaknak, a legkitartóbbaknak ez ad erőt a cselekvéshez.
Bácskertesen, ebben a hányatott sorsú nyugat-bácskai magyar faluban szobrot avatunk 2006. március 15-én. Petőfi-szobrot itt a szobortalan Délvidéken. Kossuth-szobraink még csak vannak (mit éltek meg azok is elnyomatásunk 86 esztendeje alatt!), de forradalmunk igazi lángra lobbantójának, Petőfi Sándornak senki sem emelt köztéri szobrot itt a déli végeken. Talán ezért voltunk - ezért vagyunk - mi ilyen bátortalanok, ennyire tétovák-óvatosak, felettébb körültekintők és megfontoltak. Talán ezért gondolják közülünk oly sokan, hogy az idő még mindig nem kedvez a magyar ügynek. Az idő akkor sem kedvezett neki: Petőfi Sándor naplójából tudjuk, hogy 1848. március 15-én reggel csapkodni kezdett a havas eső, s csapkodott egész késő estig, ,,de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.'
Jelképesnek tekinthető, hogy odaátról, az anyaországból érkezik hozzánk a Petőfi-szobor. (Ha szigorú őreink beengedik.) Az anyaországból, ahonnan hideget is, meleget is bőven kapunk az utóbbi időben. Ha áll majd a szobor, lesz egy újabb kapaszkodónk. Magyarittabé és Bácskossuthfalva után egy harmadik zarándokhelyünk. Ahol évente legalább egyszer megkérdezhetjük Petőfitől, önmagunktól: Hol a szabadság mostanában? Nehogy egészen megfeledkezzünk róla.
,,A forradalmakat nem az elnyomók durvasága, hanem az elnyomottak érzékenysége robbantja ki' - írja Petőfi Sándorról szóló szép könyvében Illyés Gyula.
Barátaim: Március idusa van. Legyünk érzékenyek!