Faragó Árpád Magyar Életfa díjjal és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett nyugalmazott színművész, a vajdasági magyar amatőrszínjátszó-mozgalom lelkes támogatója, 1931. december 3-án született Hercegszöllősön, vagyis az idén tölti be a 90. életévét. Négy könyve jelent meg — Egy színész naplója (1993), Elfelejtett arcok, emberek (2001), Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot (2007), Emberek, események (2010) —, és más lapok mellett a Hét Napban is publikálta írásait. Gazdag életpályájának emlékei közül, kérésünkre, papírra vetett egy csokorra valót.
1974-ben megalakult az Újvidéki Színház. Társulata nem volt, de ott voltunk mi, rádiós színészek. Elsőként azt az előadást említeném, amelyet a mai napig sokan nem felejtettek el. 1977. november 24-én volt a bemutatója Molnár Ferenc Játék a kastélyban című, rendkívül népszerű vígjátékának. Németh P. István, az Újvidéki Színház akkori igazgatója Ljubomir Draškićot, a kiváló belgrádi szakembert kérte fel a darab rendezésére. Meggyőződéssel állítom, hogy — különösen ami a rendezést illeti — rendhagyó előadást álmodott a színpadra. 125-ször játszottuk el a Molnár-darabot, melyben Turait alakítottam. Mrožek Emigránsok, Krleža Agónia című műve mellett a Játék a kastélyban színészi pályám legfontosabb állomása volt.
Faragó Árpád az Emigránsok című előadásban (fotók forrása: Az Újvidéki Színház archívuma (www.uvszinhaz.com/hu/arhiva))
Csendesen, mélységes nosztalgiával szeretnék visszalépni az időben. 1992-ben Müller Péter Szomorú vasárnap című színművével Bécsben vendégszerepelt az Újvidéki Színház. Vándor Györgyi bécsi színikritikus a fellépést a következőképp harangozta be: több mint tíz éve, 1981 áprilisában az Akademietheaterbe hívott a kötelesség Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjára, szintén az Újvidéki Színház társulatának előadásában. Hát lássuk, mit tudnak ezek az újvidékiek, amit eddig ebben a darabban nem láttam — gondoltam, amikor beültem a nézőtérre. Talán öt percig tartott a gyanakvás, aztán elfelejtettem a szakmát. Vörösre tapsoltam a tenyeremet, gátlástalanul hahotáztam, mintha akkor hallottam volna először a félig betéve tudott szöveget. Ezek az újvidéki vidékiek tudják, mi a színház — állapítottam meg.
Büchner: Woyzeck
Ezt el kellett mondanom, hogy megértsék, az akkor alig hároméves Újvidéki Színház az Újvidéki Rádió színészeivel ott Bécsben, a Burgtheaterhoz tartozó, Liszt utcai Akadémiai Színházban felejthetetlen sikert aratott. Bevallom őszintén, nem volt mindegy. Bizony, egy kissé inunkba szállt a bátorság. Valamikor ugyanis a Molnár Ferenc rendezte Játék a kastélyban ebben a színházban került közönség elé, és az osztrák művészek jó néhányszor előadták nagy-nagy sikerrel. És akkor jött egy kis társulat valahonnan Vajdaságból, és fölmerészkedett erre a színpadra.
Örkény István: Tóték
Álljon itt még néhány mondat a több mint negyven évvel ezelőtt Bécsben bemutatott előadásról. Emlékszem, mintha tegnap történt volna. Az öltözőben szorongva, lámpalázasan vártuk a kezdést. A jugoszláv nagykövetség ott lévő tagjai figyelmeztettek, ne lepődjünk meg, ha kevesen lesznek a nézőtéren, mert korábban a többi, Bécsben fellépő, jugoszláv művész iránt sem volt túl nagy az érdeklődés. Aztán tíz perccel a kezdés előtt benyitott az öltözőbe Németh P. István, a színház igazgatója, és ennyit mondott: csak nyugodtan, gyerekek, táblás ház vár benneteket. S az Újvidéki Színház társulatát az előadás végén nemcsak szűnni nem akaró vastaps, hanem bravó!, bravó! kiáltások fogadták.
A Rádiószínház tagjaként az Újvidéki Színházban való rendszeres foglalkoztatásom — a többi rádiós színésszel együtt — évekig tartott, és a színészi pályám szempontjából sokat számított. Ám volt még egy olyan esemény, amely számomra felejthetetlenné vált.
Molnár Ferenc: Liliom
1984. április 25-én Versecen tisztújító értekezletet tartott a Jugoszláv Drámaművészek Szövetsége. A hat köztársaság és a két tartomány színészképviselői ültek asztalhoz, hogy megválasszák a szövetség elnökét. Mivel Vajdaság volt soron, a Vajdasági Drámaművészek Egyesülete, nem kis meglepetésemre, engem javasolt. Nem tagadom, jólesett a jelölés, nagy megtiszteltetés volt számomra, és óriási felelősség is. Az értekezletet Mira Banjac nyitotta meg, majd a vajdasági felterjesztést az indoklás után — minden nagyobb bevezetés nélkül — voksolásra bocsátotta, a hat köztársaság és a két tartomány küldöttei pedig egyhangúlag megszavazták. Megköszöntem a kollégák bizalmát, és elmondtam, nagyon szeretném, ha a színészi etika és hivatás megbecsülése lenne az, ami a további munkánkat meghatározná. Igen, az Újvidéki Rádió színészét választották meg erre a fontos tisztségre, de én ezt a döntést a nemzeti hovatartozásomnak köszönhettem, és ez az, amire ma is büszke vagyok! Négy éven át, amíg a mandátumom tartott, bárhol is jártam abban a nagy országban, a színész kollégák mindenhol szívélyesen fogadtak, bizalommal fordultak hozzám, és éreztem, őszintén tisztelik azt a nemzetet, amelyhez tartozom.
Örkény István: Forgatókönyv
1985 szeptemberében, válságos időben kerültem igazgatóként az Újvidéki Színházba. A szabadkai színház kálváriája, a gazdasági válság a magára maradt Újvidéki Színháznak nagy gondot okozott. Ennek ellenére nem egy ismert rendező sietett a segítségünkre. Felsorolom — a teljesség igénye nélkül — azoknak a rendezőknek a nevét, akik a mandátumom alatt az Újvidéki Színházban dolgoztak: a magyarországiak közül Székely Gábor (Örkény István: Tóték), Jancsó Miklós (Tolnai Ottó: Bayer aszpirin), Babarczy László (Liliom, A nők iskolája, Egy lócsiszár virágvasárnapja). Meg kell említenem Tompa Gábort, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezőjét, és Vidnyánszki Attilát is, aki Kárpátaljáról jött. Tompa Gábor Büchner Woyzeck című művét rendezte, Vidnyánszki Attila pedig Arisztophanész Lysistrata és Ibsen Kísértetek című drámáját állította színpadra. Két neves, macedón rendező, Vladimir Milcsin (Goethe — D. Drašarova: Clavigo) és Ljubisa Georgievszki (Örkény István: Forgatókönyv) igencsak meglepte az anyaországi színházi szakmát. Želimir Orešković, a horvát színházi élet egyik meghatározó egyénisége Krleža Agónia és Ibsen A hazaáruló című színművét álmodta színpadra.
Tolnai Ottó: Bayer aszpirin
(Folytatjuk)