Endre is itt került közelebb a színjátszáshoz. Aki nem ismeri őt, talán úgy írnám le, hogy egy örökvidám, örökmozgó, örökpozitív energiabomba, aki a humorért nem megy a szomszédba, nem lehet nem szeretni. Igazi vezető típus, jól áll neki a színpad minden szeglete, a deszkától a rendezői és írói székig.

— Egy alkalommal éppen próbáltunk, és írt a tanár úr, hogy menjek el hozzá egy kávéra. Azzal kezdte, hogy van egy aljas terve velem, és ekkor mondta el, hogy szeretné rám bízni a temerini csapatot. Természetesen elvállaltam, a tanár úrnak nem tudok és nem is akarok nemet mondani soha. Nagyon örültem, hogy ennyire megbízik bennem, de szomorú is voltam, hiszen ezzel ő visszavonulna — kezd bele azonnal a történetbe.

* Szerencsés helyzetben vagy, hiszen László Sándor kezei alatt egy erőssé kovácsolódott amatőr csapatot veszel át, mely, mondhatni, mesterkurzuson vett részt. 

— Bizony. És gondolj bele, az akadémia négy évig tart, ők pedig már hét éve dolgoznak a tanár úrral. Én csak a folyamatos fejlődést látom mindenkin, a jövőben néhányuknak adnék is olyan feladatot, karaktert, amilyent eddig még nem próbáltak. Szóval kísérletezni fogok, biztosan!

* A Jáccunk Trupp Rómeó és Júlia című előadásának szövegét a tanár úr rád és Greguss Lilla osztálytársadra bízta, az előadás megnyerte az idei Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója egyik fődíját, a Bambach Róbert-díjat. Lillával nem ez az első közös munkátok dramaturgként, lassan a neves Greguss—Gusztony-párosként lehet majd említeni benneteket. A Rómeó és Júlia szövegkönyvét hogyan alakítottátok ki?  

— Azért a hírnév még messze van. (Nevet.) Az írás régóta része mindkettőnk életének. A harmadéves vizsgánkat, a Hamletet is együtt csináltuk. De dolgozunk egyedül is, én például Dupák Fanni vizsgadarabjának szövegét írtam. Lillával jól kiegészítjük egymást, közösen ötletelünk, s amikor megvan az irány, felosztjuk a munkát. A Rómeó és Júlia esetében három eszközünk volt a történetmesélésre: Shakespeare-jelenetek Nádasdy fordításában, az operettszínházas Rómeó és Júlia musical dalai, illetve a Dadus és Lőrinc barát jelenetei, melyek eddig nem léteztek, meg kellett őket írni. Lilla kapta Shakespeare-t, én pedig a Dadus—Lőrinc-jeleneteket, valamint a dalokat, mert nem titkoltan nagy rajongója vagyok a musicalváltozatnak is. A dalokban csak nagyon apró turpisságokat követtem el, csupán pici változtatásokat. 

* Akkor most beszéljünk a rendezésről, hiszen az sem áll tőled távol, az Európa Kollégium Színjátszó Szakkörének Az angyalok nem sírnak című előadását te rendezted, mely a csapatépítő tevékenységért járó díjat érdemelte ki az idei szemlén.

— Másodévesen alapítottuk meg Dupák Fannival a csoportot, s azt kérték tőlünk, hogy valami ’56-os témában gondolkodjunk, így találtuk Az angyalok nem sírnak című drámát. Az első változatban Fannival ketten, valamint Sadiković Márió és Dedovity Tomity Lea is benne voltak, Lea maradt is. A következő produkciót kezdtük volna, amikor hirtelen tizenhatra szaporodtunk. Nem szerettem volna, hogy bárki második apródot játsszon, arra gondoltam, majd én írok egy drámát, melyben mindenki akkora szeletet kap, amekkorát szánok neki. Az ötlet könnyűnek tűnt, a kivitelezés már nehezebb, a próbákat nem volt könnyű összehozni. Ez volt a BRO’KOLI, mellyel megnyertük a VMTDK művészeti szekcióját is. Azt éreztem, a csapatnak el kell jönnie a szemlére, hogy egy másfajta közönség is lássa, mert nagyon ügyes. A félprofikat, azaz az akadémistákat kivettem az előadásból, bekerültek az amatőrök.

* Mennyire fontosak egy diák színjátszónak a visszajelzések? Te erre hogyan emlékszel vissza, hogy hatott rád a szakmai vélemény?

— Számomra nagyon fontos volt. Amikor megalakult a Jáccunk Trupp, az első előadás a Kormányeltörésben volt. Újító jellegű, tele szimbólummal, elemelt elemekkel. Vártam, mit szólnak majd hozzá, s a mai napig emlékszem, hogy a mostani beszédtanárom, dr. Lőrincz Tímea akkor kiemelt engem, ami nekem a világot jelentette. Pedig csak annyit mondott, hogy: Endre, erős volt a színpadi jelenléted. S ettől a mondattól két hétig repültem. Szóval igen, fontos a visszajelzés, a pozitív és az építő jellegű is. Az amatőr korszakomra nem volt jellemző a túl sok dicséret vagy díj, engem az elvetemült színházimádatom vitt az akadémiára. Azt éreztem: vagy ezt, vagy semmi mást. Már gyerekként összeraktam a fejemben, hogy ha szeretek verset mondani, néptáncolni és énekelni, akkor amiben mindezek ott vannak, az a színház. S amikor először jött László Sándor tanár úr egy meglévő előadáson igazítani, és mondott néhány dolgot, akkor éreztem meg igazán, hogy mi is a színház. Vagyis rájöttem, hogy nem csak áll, sétál, és szöveget mond az ember, valamilyen érzelmi töltettel kell belépni a színpadra. Hihetetlenül jó élmény volt erre rájönni. A varázslatot mindig éreztem, ha profikat néztem, de nem értettem, mitől születik meg. Később fogtam fel, hogy ezért meg is lehet dolgozni, nem veled született dolog, mely vagy van, vagy nincs. És akkor eldöntöttem, hogy teszek érte, hogy nekem is legyen.

* Valóban minden oldala érdekel a színháznak, mégsem rendezésre iratkoztál, vagy dramaturgiára, hanem színészetre. A színpadon látod a magad igazi helyét?

— Igen. Hasonló a cél íróként, rendezőként és színészként is, de csak színészként történik meg, hogy ha sikerül elérnem valamilyen hatást a nézőknél, ők azt százszorosan adják vissza. Vágyom arra az érzésre, amikor valami, amit csinálok, átmegy azon a bizonyos negyedik falon, és megérinti a nézőt. Ha megszületik egy-egy csönd. Ezek azok az igazi, nagy pillanatok. 

* Voltak igazi, nagy pillanataid színészként?

— Voltak, igen. A legnagyobb éppen a felvételin. Ott még saját magamat is megleptem. A tanár úr évekig mondta is, hogy valljam be, valaki felkészített, pedig nem. Harpagon monológját mondtam a Fösvény című darabból, aki azért könyörög, hogy adják vissza a pénzét, én pedig ezt előadva magamban azért könyörögtem, hogy felvegyenek az akadémiára. (Nevet.) A másik ilyen talán az utolsó vizsgánk, a Hamlet, ahol én játszom a címszerepet. Itt éreztem, hogy bár még sokat kell rajta dolgozni, de megszületett valami.

* Az osztály. Minden generáció más, de kivétel nélkül nagyon összetartó. Ti milyenek vagytok?

— Az első pillanattól kezdve mi voltunk a spécik. S nem azért, mert speciálisan jók vagyunk, hanem mert néha különlegesen nem ment, amit csinálni kellett. Aztán egyik órán Balázs Áron tanár úr azt mondta, hogy ha már ilyenek vagyunk, vállaljuk fel. Azóta büszkén mondjuk, hogy mi vagyunk a spécik. S ettől a pillanattól kezdve mindenki elkezdett fejlődni, a többieken látom, hogy hatalmasat repültek, és még nincs vége. Persze remélem, én is, de az ember magát nem látja kívülről. Öten vagyunk, pici osztály, esélyünk sincs a klikkesedésre. Szeretem, hogy mindenhova együtt megyünk, hogy egyek vagyunk. És biztos mindenki ezt mondja, de a mi osztályunk különlegesebb, mint a többi. (Nevet.) Készítettünk közösen egy előadást a VM4K, most már SZLA támogatásával, ezt már több mint harminc helyen előadtuk. Öten vagyunk, így éppen beférünk egy autóba.

* Mi az, amit annyira szeretsz a színházban?

— Amikor bár tudom, hogy nem valójában történik, de annyira igazi egy alakítás, hogy elhiszem, és elkezdek izgulni. Tudom, hogy nem hal meg a színpadon, de azt érzem, hogy igen. Tehát azt szeretem, hogy attól, hogy nem igazi, még nagyon is az.

* Vannak mesterek, példaképek az életedben?

— Az első mindenképp László Sándor, mindenki tanár ura, ráadásul én láttam, milyen, amikor amatőrökkel dolgozik, és milyen, amikor profikkal. S ahogyan előtérbe helyezi a közösséget, és háttérbe magát, az irigylésre méltó. A másik Balázs Áron tanár úr. Nagyon felnézek az alakításaira. Egy idős hölggyel beszélgettem a buszon, és persze szóba jött a színház. Azt mondta, hogy emlékszik, amikor régebben az Újvidéki Színházban új bemutató volt, és látták, hogy benne lesz Balázs Áron, akkor tudták, hogy az az előadás jó lesz. Szerintem azt elérni, hogy már a neved garancia legyen a nézőnek, óriási dolog. Talán az egyik maximuma a színészi szakmának.

* Ha egy gonosz manó azt mondaná: Endre, többé nem foglalkozhatsz színházzal, kétségbe esnél, vagy könnyedén lépnél tovább?

— Sokféle formában foglalkozom a színházzal, elég korán is kezdtem, lehet, jobb lett volna később, de ha mindig arra várok, hogy legyen tapasztalatom, akkor soha nem lesz. Amikor olyan napjaim vannak, hogy túl sok minden szakad egyszerre a nyakamba, akkor szoktam mondogatni, hogy Pogled. Van ugyanis Temerinben egy bolt, a Pogled, s ilyenkor néha azt érzem, vágyok egy ilyen -tól/-ig tartó munkára. De tudom, hogy két nap után megunnám a kényelmes, nyugalmas Pogledot.

* Milyen előadásban láthatunk legközelebb?

— A Zentai Magyar Kamaraszínházban fogunk dolgozni Anca Bradu rendezőnővel. Az előadásban az egész osztályunk benne lesz, sőt még a tanár urak is. Ezután pedig vár a Tanyaszínház.

Fotó: A szerző felvétele