Hittel, lelkesedéssel, a közönséggel együtt lélegezve (3.)
Faragó Árpád
2021.05.11.
LXXVI. évf. 16. szám
Hittel, lelkesedéssel, a közönséggel együtt lélegezve (3.)

Faragó Árpád Magyar Életfa Díjjal és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, nyugalmazott színművész, a vajdasági magyar amatőr színjátszó mozgalom lelkes támogatója, 1931. december 3-án született Hercegszöllősön, vagyis az idén tölti be a 90. életévét. Négy könyve jelent meg — Egy színész naplója (1993), Elfelejtett arcok, emberek (2001), Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot (2007), Emberek, események (2010) —, és más lapok mellett a Hét Napban is publikálta írásait. Gazdag életpályájának emlékei közül, kérésünkre, papírra vetett egy csokorra valót. A szöveg befejező része következik.   

Az Újvidéki Színház akkori külföldi és belföldi kapcsolatairól mindenképp szólni kell. Mindenekelőtt a budapesti Nemzeti Színházat említem. A magyar nemzet egyik legjelentősebb intézménye ugyanis azokban a válságos esztendőkben három alkalommal is ellátogatott hozzánk. 1990. november 24-én és 25-én két előadással, Mrožek Az arckép című háromfelvonásos színművével, melyet Gábor Miklós rendezett, és Eörsi István Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából című művével, melyet Csiszár Imre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója rendezett, és neki köszönhettük az említett vendégszereplést.


Eörsi István: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

A Nemzeti Színház 1993. november 1-jén érkezett újra Vajdaságba. A neves társulat Topolyán, Újvidéken, Zentán és Szabadkán lépett közönség elé — Sütő András Ádvent a Hargitán című színművét mutatta be osztatlan sikerrel. A darab szereplői Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Bartal Zsuzsa, Götz Anna és Rubold Ödön, emlékezetes alakítással ajándékoztak meg bennünket. Az alábbi történet a zentai vendégjátékhoz kötődik. Hajnal Jenő a neves vendégeket a következő mondattal üdvözölte: Köszöntjük Nemzeti SZÍNHÁZUNKAT! Az előadás után Sinkovits Imre meghatódottan mondta, milyen jólesett a társulatnak ez a megfogalmazás. És hozzáfűzött még valamit, csendesen, de nagyon őszintén: Ez a köszöntés szerény, de igen határozott lépés volt a nemzetegyesítés útján!


Sinkovits Imre a Nemzeti Színház Ádvent a Hargitán című előadásában

Nemzeti Színházunknak 1994. november 7-én tapsoltunk harmadszor. Szigligeti Ede Liliomfi című zenés vígjátékát a nagy érdeklődés miatt a Szerb Nemzeti Színház nagytermében tartották meg Újvidéken.

Ugyancsak erős kapcsolat jött létre az Újvidéki Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház között is. Amikor Babarczy László, a kaposvári színház igazgatója elhatározta, hogy Újvidéken színpadra állítja Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapját, akkor megijedtünk, mert anyagilag a tönk szélén álltunk, de a segítségünkre siettek. Amíg Újvidéken folytak a próbák, addig a kaposvári színház asztalosműhelyében készültek a díszletek, a varrodában pedig a korhű kosztümök.


Egy lócsiszár virágvasárnapja (Az Újvidéki Színház fotóarchívuma)

Természetesen az itthoni kapcsolatainkat sem hagyhatom ki. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház mellett a belgrádi Atelje 212 színházzal is szoros volt az együttműködés. Az utóbbival főleg akkor, amikor annak az élén Ljubomir Draškić igazgató-főrendező állt. Emellett tartottuk a kapcsolatot a zágrábi Horvát Nemzeti Színházzal is.

A ’90-es években, amikor az anyagi forrásaink kiapadtak, a színház léte is veszélybe került. Vidám, kis jelenetekből álló műsorral igyekeztünk megtartani a közönséget. Varga Imre, a belgrádi magyar nagykövetség attaséja, aki messzemenően és mindenben támogatta az Újvidéki Színházat, anyagi segítséget teremtett elő arra, hogy üzemképessé „varázsoljuk” az öreg autóbuszunkat, és az előadásainkkal felkeressük a szórvány kis falvait. A Hét Napban 2002 augusztusában Székelykeve, 1994 címmel az Újvidéki Színház vendégszerepléséről írtam. Néhány mondatot idéznék ebből: „Az új esztendő legelején járunk. Az elszigeteltség, a szórványmagyarság sorsában osztozó falu az Újvidéki Színházat köszönti. Az előadásra az iskola épületében kerül sor. A háborús, viharos időben, melyben élünk, nem sok alkalom adódik ilyen bensőséges, megható találkozásokra. Nekünk nagyon sokat jelentett az, hogy itt voltunk, hogy egy kis időre velünk voltak… Mi ma este több mint 200 tojást gyűjtöttünk be, ugyanis a nézők belépődíj fejében néhány tojást hoztak magukkal, mert az embereknek pénze itt nincs. Az iskola igazgatójának a mondatai voltak ezek. Szívből jövő, őszinte mondatai. Székelykeve után Torontálvásárhelyen és Muzslyán is vendégszerepelt az Újvidéki Színház. És az említett két helységben is a »természeti adományok« jelentették a belépődíjat.”


Faragó Árpád 2019-ben Kupuszinán, a Vajdasági Amatőr Színjátszók Találkozójának gálaműsorán (Forrás: Nyugat-Bácska Portál)

A visszhang nem maradt el, és jött is mindjárt a bírálat: az Újvidéki Színház elvesztette fő rendeltetését, nevezetesen, hogy a vajdasági magyar színjátszás egyik, talán egyetlen védőbástyája legyen. És még jó néhány, a színház arculatának elvesztésére, feladására vonatkozó megjegyzés. Őrzöm az említett megnyilatkozásokat, ahogyan a neves, korán elhunyt színikritikusunknak, Gerold Lászlónak az Újvidéki Színházzal kapcsolatos írásait, a színház jelentőségét meghatározó álláspontjának világosan megfogalmazott mondatait is. Így például 1994 februárjában a Világszínház című folyóiratban — az országos színháztörténeti múzeum és intézet kiadványa —, Az Újvidéki Színház évfordulójára című írásában a többi közt azt írja, hogy: „…az Újvidéki Színházról joggal elmondható, hogy valóban tiszteletre méltóan egyensúlyoz a kétféle — művelődési és politikai — kisebbségi küldetésszerep között, miközben mindig kulturális feladatát tekintette elsődlegesnek. S tekinti ma is, a kizökkent időben.”

1995-ben kértem a nyugdíjaztatásomat. Azt gondoltam, negyvenkét esztendő után egy csendes, békés időszak vár majd rám. De más történt. Két ember, Hajnal Jenő és Dudás Károly igaz, őszinte barátságának köszönhetően egyszerűen „újjászülettem”. Hajnal Jenő írásra ösztönzött — egymás után három könyvem jelent meg —, Dudás Károly pedig az amatőr színjátszó mozgalmunkban talált nekem helyet. És ebben a mozgalomban én is otthonra találtam. Jól éreztem magam a színjátszók között, nyíltságuk, megbecsülésük a sok csalódás, keserűség után gyógyírként hatott rám. Megtiszteltetésnek vettem, hogy közöttük, velük lehettem.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Hét Nap — Hetvenöt Év rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..