Talán még emlékszünk a Toldira, igaz, százhatvan évvel ezelőtt íródott egy Arany János nevű költő keze által, abban olvashattuk - többet között - azt, amidőn Laczfi Endre nádorispán hetykén megszólítá Miklóst, a Toldit:
- Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?
Mire Miklós, joggal, fölkapta a vizet, ahogy ma mondanánk, megragadta a keze ügyében lévő petrencerudat, megragadá fél kézzel, fölemelé s azzal mutatá a pökhendi nádorispánnak az utat.
Szóval: hé, paraszt!
Volt ez divatban, ez a kissé megalázó megszólítás erre mifelénk is még jóval Nagy Lajos királyunk után is.
Emlékszem, gyerekkoromban, bizonyos félúri népek, afféle kispolgárok, akik alig hogy kivakaródtak a paraszti gúnyából, mily becsmérlő módon nyilatkoztak néhanapján tegnapi sorstársaikról, a ,,parasztok'-ról.
Bár már a ,,hé'-t nem használták, miként Laczfi.
Nem tudom, hogy ebből a kétbetűs megszólító szócskából alakult-e ki aztán a hékám, amely szintén megszólító szócska, de alig hiszem, hogy amabból nőtt volna ki, minthogy az első csakugyan megalázó, az utóbbi pedig kimondottan kedves, kedveskedő, hízelgő. Sajnos, kiveszőfélben van a hékám. Pedig milyen szép volt, s hangzása még mindig az. Eltűnt, persze, a hé is, mostanában, miként szóvá tettem volt más alkalommal, átestünk a ló túlsó oldalára. Nem hézünk, hanem önözünk, önözünk boldog-boldogtalant, különösen a tévében, a rádióban és egyéb hasonló helyeken. Önözünk olyanokat is, akiket ez éppúgy sérthet, mint annak idején Toldi Miklóst a hézés.
Például azokat a falusi nénikéket, bácsikákat, akik ezt a megszólítást ki se tudnák ejteni a szájukon, akik ,,együgyűségükben' meg vannak győződve arról, hogy ez a kitüntetett megszólítás csak az úrnak dukál.
De ha már belevágtunk a témába, valamelyest, úgy érintőlegesen, járjuk is körül, nem titkolt büszkeséggel, mily gazdag e tekintetben is anyanyelvünk, nem mintha más nyelvek lemaradnának a miénktől.
Angyalom, mondá az ifjú, még szerelmes férj a párjának, tubicám, rózsám, csillagom stb.
Amaz meg, a fiatalasszony a férjének, kissé szégyenlősen, még mindig belepirulva:
- Kedvesem, mindenem!
Idővel aztán lassan, de biztosan változás állt be ez ügyben, a galambomból, a muciskámból, az aranyomból, a tündérkémből Bözsikém lett, később már csak Bözsi, vagy még az se. Ahogyan a mindenemből, a mókuskámból is a kopár, dicstelen Péter.
Érdekes lenne összegyűjteni, meglehet, nyitott ajtót döngetünk, hány kifejezést használtak a régiek a szerelem, a szerelmük ,,megjelölésére', jóllehet ezen kifejezések mind benne vannak a népdalainkban.
Összegyűjteni azokat a szavakat, amelyekkel az édesanya halmozta el méhének drága gyümölcsét!
Azokat, amelyekkel a gyerekek a szüleiket szólongatták.
A mai nyolcvanévesek az édesanyjukat még gyakran nevezték édesszülémnek, mi már édesanyámnak vagy egyszerűen csak anyunak szólítjuk őket. Aztán lassan-lassan anyuból öreglány lett, igaz, akkorára már meg is öregedett, szegény.
A népdalokban a legény vagy a lány nyíltan bevallja, hogy van szeretője, némely legénynek akár tizenhárom is; a szerető mint olyan a fiatalok részéről régebben még nem volt valami szégyellnivaló, a mai tizenöt-tizenhat éveseknek nem szeretőjük van, hanem a lányoknak faszijuk, a fiúknak csajuk.
Hé, kérdezhetnénk a néhai Laczfi Endrét, hova megyen az az út, amelynek a ,,végén' a kedves helyett csaj, az édesszüle helyett öreglány vár bennünket? Hova tart egy elszegényedő, eldurvuló, eldudvásodó, elparlagiasodó nyelv? A kérdés talán akkor se mellékes és fölösleges, ha közben a ,,hallja kend'-ből, meg a ,,hé, paraszt'-ból megönösödött falusi meg tanyai nénikék és bácsikák nőttek ki, hála azon riportereinknek, akik megadják a tiszteletet mind az anyanyelvnek, mind mindnyájunknak.