Hatvan esztendő. ,,Megrakodva búval és örömmel.' A búból volt jóval több az elviharzott hat évtizedben, a küzdelemből és a küszködésből, de jutott szépen az örömből is, amire emlékezni érdemes, amibe a továbbmunkálkodás érdekében kapaszkodni lehet. Mennyi minden belefért ebbe a hatvan évbe, mennyi minden a sok tízezer újságoldalba, a tenger millió sorba és sor közé, még ha ,,csak' hetilapról van is szó.
Elég fellapozni a megsárgult, jócskán elrongyolódott évfolyamokat, elmélyedni bennük, s máris feltárul előttünk egykori életünk, félmúltunk, kisebbségi létünk minden nyomorúsága és nagyszerűsége. Abból, amit megírt - amit megírhatott - az újság.
A hatvanadik születésnap alkalmából mindenképpen el kell mondanunk, hogy hetilapunk a délvidéki magyarság leghányatottabb sorsú ma is megjelenő újságja. Emelkedésében mindig együtt emelkedett a közösséggel, mélyrepüléseiben mindig együtt zuhant vele. Ahhoz képest, hogy agitpropos megálmodói 1946. április 5-én Újvidéken azzal az egyértelmű céllal hozták létre, hogy a tömegek mozgósításában, kommunista elbódításában ,,a testvériség jegyében a Népfront segítő keze' legyen, 1953-ban Szabadkára - közösségközelbe! - kerülve a megfélemlített, meggyötört délvidéki magyar embereknek nem csupán megbízható tájékoztatási eszköze lett, hanem ügyüknek felkarolója, titkos reményeiknek éltetője is. Tévelygései ellenére - megesett bizony, hogy a mindenható párt ellentmondást nem tűrő parancsszava fontosabb volt a kisebbségi sorsba taszított magyarság érdekénél - a szerkesztőségnek valahogy mindig sikerült megtalálnia a kiskapukat, amelyen keresztül eljuthatott az olvasóhoz. Ezért érte el előbb a 35 000-es, majd az 53 000-es átlagpéldányszámot, 1985 márciusában pedig néhány hétig több mint 60 000 7 NAP-ot rendeltek a terjesztők - s lett az egész Kárpát-medence egyik legolvasottabb hetilapja.
Ezt elégelte meg nem sokkal később a minden porcikájában kisebbségellenes miloševiæi hatalom, s tört a legdurvább eszközökkel a 7 NAP életére. Gátlástalan kiszolgálóit ültette a szerkesztőség nyakába főszerkesztőnek, majd amikor kétszeri sztrájkkal tiltakoztunk - nem a gyalázatos fizetések, hanem az egyre durvuló diktatúra bekebelezési kísérlete ellen, a sajtószabadság és az újságírói tisztesség védelmében -, az utcára lökött bennünket, megszüntette a 7 NAP-ot.
Így szűnt meg, s így lett elpusztíthatatlan a 7 NAP. Ellentmondás? Dehogy.
Előttem az 1990. esztendő októberének gyászkeretes, hófehér címoldala. Mint valami üresen tátongó sír, télidőben. Behunyom a szemem, s máris látom az üres címoldalakon beküldött színes gyermekrajzokat, a vigasztalókat, a gyönyörűséges virágokat meg madarakat, hallom a barátaink, a munkatársaink, az olvasóink biztató-bátorító szavait és telefonhívásait.
A szerkesztőségnek, e maroknyi csapatnak ez adott erőt hozzá, kapaszkodót, hogy együtt maradjon, hogy Új Hét Napot alapítson, majd amikor azt is elorozták tőle, a Szabad Hét Nap hasábjain feltámadjon. Olyan dolgokat vállaltunk, amelyekbe sokkal nagyobb és erősebb szerkesztőség is belerokkant volna. Az egész délvidéki magyarság tájékoztatását, szolgálatát: a tömbét és a szórványét egyaránt. A Szabad Hét Nap köpönyegébe burkolva letettük a Bánáti Újságot olvasóink asztalára - hogy ne csak szónokoljunk a szórványról, hanem tegyünk is érte valamit -, de mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot, a Tháliát... Emlékszünk még? Vállalásainkba - szinte a legalapvetőbb feltételek híján kicsit belerokkantunk, belefáradtunk, a szolgálatra ráment az életünk. Többen kibuktak közülünk, mások áttelepültek az anyaországba, s legalább ennyien időnap előtt átköltöztek az odafönti redakcióba - nagyon hiányoznak!
A Hét Nap, a hétnapok hat évtizedének egy szakasza világraszóló, párját ritkító sajtótörténeti kuriózum: volt néhány hónap, amikor HÁROM Hét Nap jelent meg egyidejűleg: az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a 2x7 NAP, amelyet a miloševiæi diktatúra állított ellenünk csatasorba. Szegény délvidéki magyar olvasó: nem győzte kapkodni a fejét.
Hát ilyen időket éltünk meg mi akkor: újságunk és az Olvasó. Mert elválaszthatatlanul összetartozunk. Ezért lehetünk mi mindentől és mindenkitől függetlenek, ám a délvidéki magyarság gondjaitól-küzdelmeitől sohasem. Talán ezért sikerült, sikerül megmaradnunk. A 7 NAP után megcsináltuk az Új Hét Napot, majd a Szabad Hét Napot, segítettünk megcsinálni 2000. október 5-ének ,,félfordulat"-át is - nem tárgyilagos, távolságtartó jelentésekkel, hanem teljes szellemi és fizikai jelenlétünkkel, állhatatos vonulásainkkal, szenvedélyes fütyülésünkkel és kerepelésünkkel -, s jöhetett ismét a Hét Nap. Visszapereltük ősi jussunkat, amelyet annyi minden más mellett a legsötétebb diktatúra vett el tőlünk. S amelynek véres kezű, felfuvalkodott hadura, lám, milyen dicstelenül, mily nyomorúságosan távozott e földi világból...
Bizony, mindez benne van ebben a hatvan esztendőben.
Azt szeretnénk most már, hogy ne kelljen újból sztrájkolnunk, aztán új lapot alapítanunk, a régit meg búcsúztatnunk. Újságot kellene végre csinálni, tartósan, folyamatosan. Amelyik örömet szerez készítőjének és olvasójának egyaránt. Amely a hatvanadik születésnapja után minden nagyobb megrázkódtatás nélkül megéri majd a hetvenediket, aztán majd a századikat is. (Akkor már persze rég nélkülünk.) Amelynek még mindig sok olvasója van. Amelyik, ha valami miatt késik, már nagyon hiányzik az olvasónak. Amely nélkül nem szerda a szerda.
Hát ezt szeretnénk.