Bő 37 évvel ezelőtt, 1969 decemberében kerültem az akkor még egyetlen, és igen jó hírnévnek örvendő 7 Naphoz. Igaz, már korábban is mint afféle ,,töltőtoll koptató szegény legény” úgy-ahogy ismertem a betűk varázsát, ismertem a szép és igaz szó teremtő erejét, láttató képességét, hittem az anyanyelv, a szentséges anyanyelv mágnesességében, éltető delejében, mindenre képes, szókimondó hitelében.
Hogyan is történt a kezdetekben?
Az immár megboldogult, szép emlékű Mészáros Zakariás, a Zaki bácsi, mindannyiunk Zaki bácsija (lehetett vagy 40 éves!) szilvakék köpönyeget öltvén magára elvitt-elvezetett bennünket, reményteli jelentkezőket a Zorka Műtrágyagyár behemót, valóságos labirintusnak tűnő, igen-igen cúgos épületébe helyszíni riport megíratása céljából. Jegeces esőtől áztatott, havas-lucskos latyakban csúszkáltunk mi kiválasztottak a térséges, ,,szagos” gyárudvaron; előbb fülünket, majd később pennánkat hegyezvén az ,,érdekfeszítő” adott téma megírásához.
Elmer Annának és nékem sikerült átmenő jegyet kiérdemelni.
Ekkor kezdődött el inaskodásom a NAP-nál ama bizonyos palota félemeletén lévő szerkesztőségben. Reggelenként fölkapaszkodtam a grádicson a tetthelyre, a takarítónő vagy én megfőztük a kávét; úgy 9 óra körül kezdtek szállingózni a többiek is. Akkortájt utazgattam be még naponta szép Tisza-parti kisvárosomból, ebből a tündéri fészekből hajnalonta az otrombának tűnő idegen nagyfaluba.
Egy alkalommal ama redakcióban ráncolt homlokú főszerkesztőm megparancsolta: ,,Öcsi, most már ideje, hogy valami életes tárcát írjál! Ne nekem, ne magadnak, hanem az olvasóinknak!” - biztatott eréllyel Petkovics Kálmán.
Megtenni meg is tettem annak rendje-módja szerint, a hajnali élményeimről írtam, a kisvárosi állomás családmelegéről, aztán a szépségesnek tűnő utazgatásokról, az álmos emberekről, a pirkadati szerkesztőségi kávékról...
Azután naponta, szinte pontosan 9 órakor Kolozsi Tibor testes alakja jelent meg az ajtókeretben, sötétkék kabátban, galambszürke kalapban látom magam előtt még ma is, s hallom, vagy hallani vélem szavainak muzsikáját: ,,Te csak szólítsál nyugodtan Tibi bácsinak, és mellé tegeződjünk is, hiszen immár kollégák lettünk, nemdebár?”
A későbbiekben egy-egy alkalommal addig-addig sétálgatott a hátam mögött, amíg meg nem ,,szültem” kínkeservesen, és le nem zongoráztam a rozoga-roggyant írógépen a vezércikket. Ő meg azután elvonult hátra a kártyaszobába a Kopeczkyval, a Miskolczival meg a Brennerrel zsugázni. Midőn elkészültem irományommal, félve kérdeztem: ,,Megfelel-e vajon, Tibi bácsi?” ,,Jó, jó, csak egy kicsit papírízű” - döbbentett rá a valóságra jóakarattal. Mégis, megjelent az első oldalon vezércikk formájában! Zöldfülű létemre igen-igen büszke voltam rá!
A következő főszerkesztőm a szelídnek hitt, ám vaskezű szücske-ember volt, aki tűzzel-vassal-rábeszéléssel valamiféle falupolitikust szeretett volna fabrikálni belőlem. Elzavart a boszniai hegyek közé, furtonfurt egzecíroztatott, ám mégsem bírt megtörni...
A következőkben színesnek nevezett írásokat, életes tárcákat írogattam szinte hetente, terepi riportokra szálltam ki akár gyalogszerrel, s akár autóstoppal.
- Hát ugyan hogy ityeg a fityeg, kiskolléga? - kérdezgette időnként a mosolyszemű, örökké kedélyes Zaki bácsi, és fölrakatta vélem a sakktábla kajla, megkopott figuráit, de csak azért, hogy jól kezdődjön az a napunk is... Ő volt a szőrös karú, kreolbőrű pecamester.
Ott volt még a ma már ezüsthajú, harmatlelkületű Burkus Vali, aki a fokhagymára volt allergiás, pedig hát az éppen népi, ősidőktől fogva valóságos medicinának számít...
S azután kezdődött a tündöklő munka, az avítt írógépek féktelen csattogtatása, e földöntúli muzsika, a lótás-futás, az ingerült-ideges mozdulatok és fintorok sorozata.
Egyszóval megéledett-föltámadott az egész redakció, olykor pálinka-, avagy konyakolajjal megkenegetve, máskor keserű kávékkal megfűszerezve...
Kurírunk, az ügyes kezű, fürgén-fürge Főző Jóska hordta, egyre csak hordta a nyomdából a frissen kinyomtatott ,,kutyanyelv"-eket korrigálás, betű- és helyesírási hibák vadászása céljából, én pedig szorgalommal adjusztáltam a szöveget, javítgattam legjobb tudásom szerint a belétévedt kivetnivalót. A papíroszlopok gyöngybetűin egyre-másra villogott az ébenszínű, jellegzetes illatú nyomdafesték - még ma is orromban érzem.
- Vajon a seggedben van-e már a nyomdafesték szaga? - kérdezgette olykor egyik-másik hétpróbás, minden hájjal megkent nyomdászmester, amire azt feleltem, hogy úgy érzem, már-már igen...
Főszerkesztők, igazgatók, ilyen-olyan fullajtárok, hintáslegények jöttek-mentek, ám én kitartóan megmaradtam. Jól emlékszem, a Népszínház oszlopainak előterében télidőkben eleredt a december végi, karácsonyt ígérő, galambtollas havazás. Bőséggel és léleknyugtatóan...
Nyilván kirepedt az ég dunnája a város fölött valahol a nagyon nagy magasságokban, s belőle, akár a télmadarak kövérkés pihéi, bátor, hancúrozó angyalkák tündéri tollai zuhogtak alá csodacsillagocskákként...
Arcomon éreztem-érzem híves leheletüket, simításukat...
- Mert akinek nincsen a seggében a nyomdafesték szaga, az nem is lehet életében vérbeli, szívbéli újságíró - mondogatták a ,,vének”.
S mennyire igazuk volt!
Íme, most, eme újfent varázslatos-delejes időegységben, majd négy kemény évtized után ismét lepereg előttem a múlt Idő elvárásokkal, szívbéli kívánságokkal, búzazöld reményekkel elegy élménydús filmje.
Mert szívszorítóan lélekabajgató a hat évtized varázslatának igézete...