Nagy csinnadrattával mutatták be Újvidéken nemrégiben azt a kiállítást, amely a tolerancia szellemét és az együttélést hivatott elősegíteni Vajdaság Autonóm Tartományban. A kiállítást a bejelentések szerint mintegy 50 ezer ezen a területen élő kisdiák fogja megszemlélni, a Magyar Köztársaság, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok adófizető polgárainak a költségéből. Fogalmam sincs róla, hogy az illetékes donátorok átlapozták-e a kérdéses kiállítás első ránézésre szép katalógusát. Feltételezem, hogy nem, mert ha így tettek volna, azonnal visszautaltatták volna az erre a célra szánt -- igen jelentős -- pénzeszközöket. Az alábbiakban pontról pontra, tételről tételre, mondatról mondatra fogom elemezni és bebizonyítani azt, hogy ezt a kötetet miért nem lett volna szabad kiadni és kinyomtatni. Illetve, hogy miért kell még holnap azonnal kivonni a forgalomból. És készítőinek bocsánatot kérniük.
Csak hogy tudjuk, ki az úr a házban
Már a könyv fedőlapja is sértő. Azon Dragutin szerb királyt és feleségét Katalin magyar hercegnőt láthatjuk. A kódolt üzenet egyértelmű: tudni, hogy ki az úr a házban (értsd úgy: a szerb férfi uralkodik a magyar nő felett -- további összefüggésben: a szerb uralkodik a magyar felett). Márpedig lehetett volna ezt másként is megoldani, példának okáért a fedőlapon Dragutinnal és Katalinnal párhuzamosan feltüntetni II. Béla magyar királyt hitvesével, Uroš szerb király lányával -- Ilonával. Nyilvánvalóan a könyv szerzői is érzékelték ezt a morbidságot, amit azzal igyekeztek kompenzálni, hogy a katalógus 10. oldalán megjelentetik az imént említett párost, egy elgondolkodtató képpel, amelyen a magyar király éppen egy brutális lefejezést néz végig. Hogy ez véletlen-e, vagy sem, azt én nem tudom. Mindenesetre kételkedem véletlenségében.
Nem jobb a könyv szerkezeti felépítése sem, jóllehet csupán katalógusról van szó. A szerzőknek mindenképpen vállalniuk kellett volna ,,szellemi művüket', egyrészt megkönnyítve ezáltal a kritikusok munkáját, másrészt pedig, mert egy tanulmánykötetben (s ezt a katalógust valamilyen formában annak foghatjuk fel, hiszen a toleranciát, egymás megismerését hivatott a tanulóifjúság körében elősegíteni) ez alapvető szakmai követelmény. Ahogyan alapvető követelmény a felhasznált irodalom, a névmutató és a hivatkozások feltüntetése -- lábjegyzetelése -- is, amiről ugyancsak nem beszélhetünk, mert egészen egyszerűen nem léteznek! A nyomdahibák hemzsegő sokaságáról nem beszélve.
Az első jelentős részben pár mondatban összefoglalva a török elleni közös küzdelemmel ismerkedhet meg az olvasó, így megtudhatja azt is, hogy ennek csúcspontja Nándorfehérvár 1456-os védelme volt. Arról egy szó sincs, hogy ennek tiszteletére harangoznak pontosan délben a mai napig az egész világon. Hogy a törökverő magyar Hunyadira emlékezik minden áldott nap a keresztény világ. Bármennyire is szűkös egy kötet fizikai terjedelme, egy ilyen jelentős tény elhallgatása semmivel sem indokolható. Főleg akkor nem, ha a csatáról egy olyan képet tesznek be, ami két teljes oldalt elfoglal, s aminél sokkal, de sokkal jobbak, áttekinthetőbbek és szemléltetőbbek is vannak.
A Vajdaság új etnikai térképe című fejezet első mondatában a következőket olvashatjuk: ,,A karlócai béke (1699) (sic!) után Magyarország déli részén katonai határőrvidék alakult ki, amely a Habsburg Birodalom számára katonai és egészségügyi védelmet nyújtott a török támadásokkal szemben.' Elnézést kell kérnem a szerzőtől, de magyarázza már el nekem, hogy mit ért az ,,egészségügyi védelem' terminus alatt?! Mert így óhatatlanul is az a kényszerképzete támadhat az olvasónak, hogy az iszlám vallás híveire gondol, akik a déli területek urai maradtak, ellenük, az iszlám tanaival szemben kell az egészségügyi védelem. A jelenlegi helyzetben -- amikor az iszlám híveinek milliói tiltakoznak a Mohamed-karikatúrák ellen -- egy ilyen mondat leírása alkalmas a vallások és ezzel kapcsolatban a népek elleni gyűlöletkeltésre!
Az már csak külön malícia a könyvben, hogy a Habsburg Monarchia telepítési politikáját következetesen a szerbek szempontjából negatívnak állítja be írója -- ahogyan a könyv 27. oldalán is teszi. Meg kell kérdeznem: komolyan gondolja-e ezt? Vagy már a XVIII. században is nyilvánvaló volt, hogy a terület Szerbia része lesz kétszáz évvel később? Mert aligha. A telepítéspolitika ilyen szemléletmódja nem más áltudományosságnál, közönséges zsonglőrködésnél, a nagyszerb hegemónia tudatalattiba való sulykolása. Kész katasztrófa, hogy 2006-ban ilyesmi egyáltalán így, ebben a formában leíródhat. Ebből is látható, hogy az egész kötet koncepciója totálisan átgondolatlan, rossz. Szerkesztői nem tudták eldönteni, hogy a szerb és a magyar állam egymáshoz való viszonyát akarják párhuzamosan tanulmányozni (ami, elismerem, valóban elég nehéz, hiszen a szerb állam ezeréves kontinuitásáról nem beszélhetünk -- ellentétben a magyaréval), vagy az itt élő két nemzet történelmi múltját. Ha ez utóbbit, akkor -- szokás szerint -- a magyarság történelmi szerepéhez mérten sokkal kevésbé van reprezentálva a kelleténél. Ide kívánkozik az is, hogy a könyv egész szerkezeti felépítése -- különösen a dolgoknak a XVIII. századtól való tárgyalása -- téves és rossz, mert nem lehet a történelmi Délvidéken (s nem Vajdaságban, mert az történelmileg teljesen más területet ölel fel, mint a mai Vajdaság AT területe!) két népet kiemelni, s csak velük foglalkozni. Az itt élő németség, szlovákság, horvátság és zsidóság legalább egy mondatban való megemlítése nélkül egy teljesen torz, téves és rossz kép alakul ki az összefoglaló olvasójában a múltról.
Nem jobb a katalógusban a néprajzzal foglalkozó rész sem, ami bár mondattanilag igen szabatosnak, szakszerűnek tűnik, gyakorlatilag nem mond az égvilágon semmit sem. Szerzője feltehetőleg nemhogy a délvidéki magyarság néprajzi múltjával nincs tisztában, de még a szerbével sem!
Történelemhamisítás
A katalógus történészi szemmel egyetlen elfogadható része talán a Nemzeti mozgalmak címmel íródott. A Reformkor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, illetve a dualizmus időszakát dolgozta fel a szerző. Persze, itt is vannak vitás részek a politikatörténettel kapcsolatban, mindent összevetve azonban nagyjából elfogadhatóak mind a megállapításai, mind a sugallatai. Ellenben e tanulmány legnagyobb hiányossága, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a Délvidék magyar kulturális életét. Egy szóval sem tesz említést például arról, hogy 1853-ban a kiegyezés előtt Szabadkán épült Magyarország első kőszínháza, arról sem ír, hogy Blaha Lujza -- a nemzet csalogánya -- ebben a városban kezdte pályafutását, Kabos Gyula nevét sem találtam -- pedig kerestem, az itteni írókról egy mondat sincs, ahogyan Nagybecskerek kulturális szerepéről sem, meg sem említi a szecessziónak az építészetben betöltött szerepét és fontosságát, nem ír egy mondatot sem a Bácsmegyei Naplóról, majd később a Naplóról stb., stb., stb. A kulturális élet taglalásánál érezhető a hangsúly eltolódása, az, hogy a szerző elsősorban a szerb szellemi életre, elitre fókuszál. Márpedig, szakmailag ez akkor is helytelen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a szerbség XIX. századi kulturális életének jelentős eseményei a történelmi Délvidékhez, a történelmi Magyarországhoz köthetőek. S itt az ember el is érkezik a korszakot feldolgozó utolsó laphoz, s a 68. oldalon nem mással, mint Nataša Janiætyal (!) találja magát szemben, aki magyar színekben, 2004-ben olimpiai aranyat szerzett Magyarországnak. Ezzel kapcsolatban két észrevételem van: 1.) Mi köze a sportolónak a XIX. századhoz? Mi köze Vermes Lajoshoz és a palicsi olimpiákhoz? 2.) Legjobb tudomásom szerint magyar sportolók is szereztek olimpiai aranyérmet jugoszláv, illetve szerb színekben. Hadd ne írjak már neveket. Ők hova tűntek?!?!?! Csak nem a szerb sportnak a magyar felett állásáról szóló kódolt üzenettel van dolgunk?!
Természetesen, mint várható is volt, a katalógus legfelháborítóbb és legbotrányosabb része a XX. század történelmének tárgyalása.
Az, hogy a verseci születésű Hercegh Ferenc írófejedelem egy szóval sincs megemlítve, a fejezet ortodox bolsevik stílusa láttán nem lep meg. Az viszont már annál inkább, hogy egy szó sincs benne a magyar futurista irodalom, a XX. századi magyar lángelme -- Jászi Oszkár első követőjéről, Csáth Gézáról. Bár megemlítik benne Szenteleky Kornél nevét, de a Kalangyáról csak egy árva mondat van leírva -- akárcsak a Hídról is, holott a két világháború közötti időszak magyar szellemi életének ezek voltak a tartópillérei. A Naplóval együtt. Amire nincs utalás. Csak nem a tulajdonos zsidó származása játszik ebben közre? Fel kell tennünk hát felháborodva a kérdést: hova tűnt, hogyan felejtődhetett ki?!?!
Ahogyan az is a döbbenet erejével hatott, hogy Herceg Jánosról egy szó nem sok, annyi sincs leírva, még a neve sem, ahogyan arról sincs említés, hogy élt itt egy Fehér Ferenc, aki párhuzamos verseket írt Miroslav Antiæal. Hadrovics László professzort sem említik meg, pedig az egész életét a szerb--magyar kapcsolatok tanulmányozásának szentelte, szerb tanszéket alapított Budapesten, szerb--magyar szótárat írt, amit a mai napig használunk. Döbbenet.
Annál többet foglalkozik a könyv a marxista doktrína jugoszláv ideologizálásával. Annak megmagyarázásával és ami még rosszabb: a tudatalattiba való sulykolásával. Pontosan úgy, ahogyan Pavlov tette. A 67. oldalon megemlíti ugyan, hogy a magyarok és a németek nem vettek részt a Nagy Népi Tanács és a Népi Igazgatóság munkájában, csak éppen azt hallgatja el, hogy az egész 1918. november 25-i újvidéki ,,nagy nemzetgyűlés' semmilyen formában nem tükrözte a Délvidék (Vajdaság AT) akkori etnikai viszonyait, az egész a vae victis! jegyében zajlott, szó sem volt ott sem többségi demokratikus választásról, sem többségi demokratikus szavazásról. Ezek után Wilson önrendelkezési jogára hivatkozni nem más, mint történelmi csúsztatás a javából. Közérthetőbben: hazugság, történelemhamisítás. Ennek a résznek az egyetlen pozitívuma, hogy leírja: a szerb hatalom gyakorlatilag felszámolta a magyar oktatási rendszert, illetve említi a telepítéseket is (az adatokkal azért persze lehet vitatkozni), arról azonban már egy szót sem esik, hogy a 20-as és a 30-as években hány magyar embert (főleg értelmiségit) lehetetlenítettek el és késztettek az ország elhagyására.
,,Mindenki nézzen a saját lelkiismeretébe!'
Arra már csak legyinteni tudunk, hogy a tanulmány szerzője következetesen fasizmust említ az 1941-es impériumváltás után. Pedig, 2006-ban valóban kellene (s nem illene!) már tudni a nácizmus, a fasizmus, az autoriter, illetve a félautoriter rendszerek közötti különbségeket. A régi ortodox bolsevik gondolkodás köszönt vissza, amikor a 41 és 44 közötti időszakról következetesen megszállásként olvashatunk, ahogyan következetesen a népfelszabadító háború terminussal találkozhatunk, mintha legalább is 1946-ot, s nem 2006-ot írnánk. Márpedig jó lenne egyszer és mindenkorra ezt is tisztázni, s az 1941--1944-es időszakot a valós nevén nevezni, mégpedig impériumváltásnak. Mert az volt. Sem több, sem kevesebb. Megismétlem -- kénytelen vagyok ide süllyedni, az általános iskola első osztályának szintjére --: IMPÉRIUMVÁLTÁS. Lehet vitatkozni Teleki öngyilkosságáról, a német támadásról, lehet vitatkozni mindenről -- kell is! --, viszont érvekkel alátámasztva, s a legújabb kutatások eredményeit is figyelembe véve. Ajánlom a szerző szíves figyelmébe Romsics Ignác, Ormos Mária, Sajti A. Enikő, Hannah Aerendt, Barbara Jellavich és Henry Kissinger munkásságát. Egyikükről sem lehet elmondani, hogy a történelmet keveri az ideológiával. Ellentétben e tanulmány szerzőjével! Ha legalább egyszer belelapozott volna az ő munkáikba, nem írna ekkora sületlenségeket! Ezek után már nem volt számomra meglepetés, hogy a telepítési politikával kapcsolatban is merre billen a mérleg. Annál jobban meglepődtem viszont az újvidéki razziával kapcsolatos kitételen. A tanulmány ismeretlen szerzője ,,körülbelül 4000 áldozatról' ír. Ezzel szemben az igazság az, hogy a razziának összesen 3340 áldozata volt, ebből 2550 szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 13 orosz, 7 német, 2 horvát, 1 szlovák és 13 ruszin nemzetiségű.
Arra sincs egy árva utalás sem, hogy a Magyar Parlament hosszas vitákat folyatott a razzia ügyében, hogy maga Kállay miniszterelnök rendelt el nyomozást, hogy a tetteseket a magyar kormány megbélyegezte -- sőt köröztette, mert azok a Német Birodalomba szöktek --, hogy az áldozatok hozzátartozóit kártalanította. Ezzel szemben a szerző 44-gyel kapcsolatban csupán annyit tart fontosnak megemlíteni, hogy -- idézem szó szerint: ,,A katonai igazgatás kétségtelenül hozzájárult a vajdasági állapotok stabilizálódásához, de működése során maga is megtorló intézkedésekhez folyamadott a magyar lakossággal szemben, kiegyenlítette azt a magyar megszálló rendszerrel (!), ártatlan magyar emberek halálát és a nemzetek közötti viszonyok romlását idézve elő.' Nos, tisztelt -- névtelenség mögé bújó -- szerző, legyünk következetesek. Ha a razziánál számokkal operáltunk, akkor tessék itt is leírni feketén-fehéren a valóságot. Tessék leírni, hogy a katonai közigazgatás napok alatt mészárolt le a legbrutálisabban (élve megnyúzva, karóba húzva, szögesdróttal összekötözve, lefejezve, erkélyekről kidobva) negyven-ötvenezer ártatlan embert. Ami még fizikai munkának is sok, nemhogy emberek legyilkolásának! Tessék leírni, hogy százezreket zártak iszonyatosan embertelen körülmények között koncentrációs táborokba, tessék leírni, hogy több százezer németet egytől-egyig, az utolsó szálig elüldöztek a szülőföldjükről! Tessék leírni, hogy nők tízezreit erőszakolták meg! Tessék leírni, a történelmi hűség, az igazság kedvéért, s nem csak az egyik esetben operálni a számokkal, a másiknál meg azt agyonhallgatni! Mert ez, tisztelt ismeretlen szerző, közönséges manipuláció, közönséges történelemhamisítás! Pontosan olyan, mint amit David Irwing tesz, amikor tagadja a holokausztot.
Hosszasan lehetne itt vitatkozni a nacionalizációról is. Nem teszem. Egyszerűen legyintek, hogy 2006-ban egyáltalán le lehet írni azt, hogy a más vagyonának elrablása egy adott korban szükséges pozitívum volt. Egy korban, amikor végre nagy nehezen hajlandóság mutatkozik az ELLOPOTT, ELRABLOTT vagyon jogos tulajdonosainak való visszaadására.
,,Egypárti politikai rendszer jött létre, amely a Jugoszlávia területén folytatott felszabadító mozgalom jellegéből következett' -- olvashatjuk a 83. oldalon. Ezzel szemben az igazság az, hogy egy totális diktatúra -- a Szovjetunió Jaltában a nyugati szövetségesekkel létrehozta az ÚJ VILÁGRENDET, aminek köszönhetően a Balkánt is felosztották nagyjából 50-50 százalékban. Az egypárti politikai rendszer tehát kizárólag a nagyhatalmak megegyezése miatt jött létre. Azt legitimizálni, a hős partizán eposzra visszavezetni ismét csak a történelemnek mint tudománynak a megcsúfolása. Jó lenne már felfogni, hogy egészen egyszerűen nem lehet az egypárti berendezkedést legitimizálni. Semmilyen legitimitása, legitimitási alapja nem volt. 2006-ban vagyunk, nem 1946-ban!
Az utolsó pofonok egyike ugyancsak a 83. oldalon éri az olvasót, a következő mondatoknál: ,,az 1956-os szovjet katonai beavatkozás idején a magyar népnek nyújtott támogatás és segítség által is érvényesült ez ...' 1956-ról mindent el lehet mondani, csak éppen ezt nem. Mert 1956-ban Brioni szigetén Josip Broz Tito ELÁRULTA a magyar nép szabadságharcát és forradalmát. Elárulta Nagy Imrét és társait -- BITÓFÁRA JUTTATTA őket --, az akkori Jugoszláviába menekült emigránsok jó részét pedig gyakorlatilag koncentrációs táborokba zárta. Még ma is élnek, nem is kevesen, akik tudnának mesélni a Macedóniában eltöltött hónapokról... És az utolsó, a lehető legnagyobb cinizmusa ennek a ,,ismeretpótló tananyagnak' az utolsó két oldal, ahol összesen 16+1 kép szerepel az ún. Vajdasági népfelszabadító egységekről. Nem más ez, mint ha egy zsidó--német együttélésről szóló kötet utolsó két oldalára betennének 16 képet Auschwitzról, Birkenauról, Mengeléről, Adolf Hitlerről, a Der Stürmerből, az SA díszfelvonulásairól, és a Waffen-SS elgázosításairól, azzal a képaláírással, hogy ,,képek a német nép megmentőiről'. Önök, tisztelt szerkesztők, gyilkosokat tettek a kötetükbe. Olyanokat, akik napok alatt hidegvérrel megöltek 40 ezer ártatlan embert és hónapok alatt elüldöztek több százezret. A cinizmus netovábbja ez. 2006-ban. Amerika, Európa és a magyar adófizetők pénzéből.
A történelemnek mint szakmának a becsülete érdekében tiltakoznom kell. Nem hallgathatok. Mert a maguk igazsága sosem lesz az én igazságom. Mert a maguk hazugsága sosem lesz az én hazugságom. Mert a maguk szabadsága sosem lesz az én szabadságom. Mert amit itt műveltek, az nem más, mint történelemhamisítás, kegyeletsértés és népek elleni gyűlöletkeltés. Sophie Scholl kivégzése előtt azt mondta: ,,Mindenki nézzen a saját lelkiismeretébe!' Hát, nézzen most is mindenki a saját lelkiismeretébe. De jó mélyen!