Véleményem szerint a regény népszerűségének oka, hogy ez az utóbbi évtizedek egyik legösszetettebb, legjobban megalapozott, legszebben kivitelezett és legrettenetesebben realista tudományos-fantasztikus műve.

Nem vagyok tudós, nem vagyok szakértő, ezért igyekszem úgy leírni a háromtest-problémát, ahogy én is megértettem. Mert ez egy valóságos jelenség, és a regényekben is ez a valóság jelenik meg a történet kiinduló-, de sarkalatos pontjául. A háromtest-probléma a csillagászatban észlelt jelenség. Akkor fedezték fel, amikor a bolygók, valamint napjaik és holdjaik egymáshoz viszonyított mozgásának szabályszerűségeit igyekeztek leírni. Két égitest egymáshoz viszonyított mozgását és azok törvényszerűségeit viszonylag gyorsan tudták modellezni, a gondok viszont akkor keletkeztek, amikor megjelent egy harmadik égitest is az egyenletben. A három test egymásra mért gravitációs ereje ugyanis annyira szabálytalan volt, hogy egy idő után rájöttek, nem tudják az ismert törvényekkel és tudással azt modellezni vagy bármilyen rendszerbe beleépíteni. A jelenséggel már Isaac Newton is foglalkozott, amikor a Föld és a Nap gravitációs hatását figyelembe véve vizsgálta a Hold mozgását. Később ez a probléma a kvantummechanikában is megjelent, amikor három részecske egymásra tett hatását vizsgálták.

A problémának tehát máig nincs megoldása, a Wikipédián található leírás szerint „a témakör egyik legjelentősebb 20. századi eredményét Szebehely Győző érte el, aki megmutatta, hogy ha három, nagyjából egyforma tömegű test egymás közelében tartózkodik, akkor az egyik test idővel törvényszerűen elhagyja e közös rendszert. Ez bármilyen kezdeti feltétel mellett érvényesül, leszámítva néhány nagyon speciális szimmetrikus helyzetet.”

Ez a probléma tehát a kiindulópontja a regényfolyamnak, melynek az elején egy virtuális játékban kellene a résztvevőknek kiszámítaniuk, hogy egy bolygón, melynek három napja van, milyen időközönként lesznek élhető, hosszabb időszakok, amikor nincs sem túl meleg, sem túl hideg.

A trilógia (A háromtest-probléma, A sötét erdő, A halál vége) tele van valódi tudományos magyarázatokkal, de nem kell tőlük megijedni, mert az író mindent elmagyaráz, olyan formába ölt, olyan példákat hoz, hogy az olvasó is meg tudja érteni, mi miért történik, mit hogyan lehet használni, mit hogyan lehet értelmezni.

Idegeninvázió

A történet lényege, hogy létezik egy civilizáció, mely egy olyan bolygón él, amelynek három napja van. Mivel időnként az idegenek civilizációja a napok kölcsönhatása miatt kihal, mindig újra kell építeni a világukat. Ezt azonban megunták, és szeretnének maguknak egy élhető bolygót találni. Éppen szerencséjük van, mert elfognak egy Földről sugárzott jelet, így már tudják, merre induljanak. Ez tehát lehetne tipikus inváziótörténet, annál azonban sokkal több, sokkal jobb és sokkal okosabban megírt.

A technológiailag az emberiségnél fejlettebb földönkívüliek flottája csak több mint 400 év múlva ér a Földre, addig pedig ki tudja, mennyit fejlődik a tudomány, a társadalom, az emberiség maga (az idegen civilizáció persze mindent megtesz annak érdekében, hogy semennyit). Egyáltalán már az is érdekes, hogyan reagálnak az emberek a hírre, hiszen vannak, akik alig várják, hogy találkozzanak az idegenekkel, míg mások ellenségnek tartják őket, és rettegnek. Tudósok csoportja persze azon gondolkodik, hogyan lehetne megmenteni az emberiséget, és ez a gondolkodási folyamat a valódi témája a trilógiának, hiszen a viszonyulás változásával a megoldási javaslatok is módosulnak, és a mindenféle típusú fejlődés újabbnál újabb nézőpontokat szül.

Miért olyan csendes a világegyetem?

A sci-fi műfajjal alapjában Isaac Asimov művei által ismerkedtem meg, ezeknek köszönhetően szerettem meg ezt a fajta világlátást. Ekkor már elmúltam húszéves. A tudományos fantasztikum előtte nem igazán érdekelt, legfeljebb a Sliders, a Csillagkapu vagy a Quantum Leap szintjén, de az X-aktákat például nem nagyon szerettem, mert félelmetesnek tartottam. Asimov viszont olyan világról, világokról beszélt, amelyek a realitásból építkeztek, és éppen ez volt a legnagyobb erényük. Az Alapítvány — Birodalom — Robot univerzumhoz eddig semmi nem volt fogható, Liu Ce-hszin világa pedig ehhez próbál felnőni. Habár ez nem jó megközelítés, nem próbálja ezt meg, mégis eléri azt a magasságot. Főleg a második és a harmadik könyvben.

Amíg az első rész valójában megalapozza a folytatást, és úgy is ér véget, hogy az olvasó várja, mi történik a továbbiakban, a második rész (A sötét erdő) olyan elméletet mutat be, amely már szintén létezett a tudományban, viszont ha jól tudom, a regény alapján nevezték el sötét erdő elméletnek. Anélkül, hogy elspoilerezném a lényeget, annyit leírhatok, hogy a témája az univerzum hallgatása, vagyis az, hogy ha elképzelhetetlen számú vagy akár végtelen bolygó, csillagrendszer és galaxis létezik, akkor hogyan lehetséges, hogy csak a Földön van élet, vagy ha nem csak a Földön van élet, akkor miért nem találkoztunk még igazából földönkívüliekkel, miért nem sikerült senkivel kapcsolatba lépni. A sötét erdő elmélet éppen erre az egyébként Fermi-paradoxonnak nevezett elméletre adja meg a nagyon ijesztő választ. Itt ismerkedtem meg egy másik terminussal, a kozmikus szociológiával, melynek a két axiómája vezet magához a sötét erdő elmélethez, és az idegen civilizációkkal történő kapcsolattartás alapjait is magában foglalja. „Az első: a civilizáció elsődleges szükséglete a túlélés. A második: a civilizáció folyamatosan növekszik és terjeszkedik, de a világegyetemben lévő anyag mennyisége állandó marad.”

A harmadik rész pedig már olyan tudományos fejlettséggel és olyan nagy jövőbeli ugrásokkal dolgozik, hogy A halál vége című részt már nagyon nehezen tudtam értően olvasni, pedig a szerző valóban mindent megmagyaráz.

Karakterek vagy gondolatok?

A regények talán egyetlen gyenge pontja a karakterépítés hiánya. Első körben nehéz megjegyezni a kínai neveket, és még nehezebbé teszi az, hogy szinte mindenki egyformán is beszél, talán a nyomozó/rendőr/testőr/ügynök az egyetlen, akit azonnal meg lehet jegyezni. Ez nem azért van, mert kínai volt az eredeti szöveg, és minden kínai egyforma, nem akarok ilyen olcsó poénokkal élni, hanem azért, mert Liu Ce-hszin sem építette fel a karaktereket. A szereplők valójában csak azért vannak — és mindegy, hogy mi a nevük —, hogy elképzeléseket képviseljenek. Egyetlen ponton sem igazán fontos az, hogy kik ők, és mi a múltjuk. Megint csak talán egy kivétel van, az a lány, akinek az apját agyonverik a kulturális forradalom idején, majd ő maga is népellenség lesz, és végül mindezek hatására ő lép kapcsolatba az idegen civilizációval. Ezeket az elméleteket ütközteti aztán a szerző egymással, és lényegtelenné válik, hogy kinek a szájából hangzanak el.

Kérdések

A trilógia legfontosabb és inkább kimondatlan, de valójában kimondott kérdése: megérdemli-e az emberiség azt, hogy megmentsék? Többet ér-e az ember, mint egy másik faj? És a filmekben általában megszokott pozitív, happy endes válaszokkal ellentétben ebben a könyvben nem mindenki gondolja úgy, hogy a válasz igen, és maga az olvasó is kénytelen ezen komolyan elgondolkodni. De olyan kérdések is felmerülnek, és az olvasó válaszára várnak, hogy áruló-e az, aki leadta a jelet, elárulta-e az emberiséget az, aki kapcsolatot létesített az idegenekkel? Meddig ember az ember, és mi az emberiség?

Mire az 1858. oldal végére érünk, több lesz bennünk a kérdés, mint a válasz, de teljesen megéri.