Szeptember 18-a a Rokkantak napja.
Emlékszem egy ősz hajú, verébalkatú, de mindig mosolygós öreg vak nénire, akire csak azért figyeltem fel, mert szinte minden irodalmi és zenés esten megjelent egy-egy fiatal lány vagy fiú kíséretében. Míg tartott az előadás, fejét mindig magasan tartotta, mintha a nap vagy Isten felé nézett volna áhítattal, alázattal, s ilyenkor fényvesztett, szürkésfehér szemgolyói, úgy tűnt, ismét élnek, látnak. Ha közelebb léptünk hozzá, kislányos, csivitelő hangjával rögtön ránk nevetett, ,,felismert' bennünket. Tudta, megjegyezte, melyik verset mondtuk... Olykor, ha kedve szottyant, velünk maradt még társalogni. Néha maga is felidézett néhány verssort az emlékezetéből, vagy eldúdolt, elénekelt egy dalt. Fel-felböffenő csengő kis kacagásairól tudtuk, jól érzi magát köztünk. Beesteledvén aztán valamelyikünket megkérte, kísérje haza. Hogy ismeretségünk így megköttetett, már az utcán is tudta, ki köszön rá, ha megálltunk és megszólítottuk. Gyászfekete ruhájában, deres kis kontyával a fején, karján az elmaradhatatlan fehér bottal jelenség volt a városban. Aztán kisétált az életünkből... Csak ekkor szeppentünk meg: hiszen nem is ismertük! Még a nevét sem tudtuk. A házában sosem jártunk, a kapunál mindig megálltunk. Élettörténetéről sosem faggattuk, s ő nem terhelt bennünket családi sztorikkal, emlékekkel. Lehet, hogy mi voltunk neki a család? - jut eszembe hirtelen, hogy e sorokat írom.
Közvetlen mellettünk is élt egy cerebrális paralízisben szenvedő fiatalember a családjával. Tizenkét évesen vált mozgásképtelenné. Jogásznak tanult, de csak a bírósági adattárban kapott munkát. Aztán, hogy egy nap kerekes kocsiba kényszerült, s nem tudott az épületben zökkenőmentesen közlekedni, elbocsátották. Éjjelenként gyakran hallottam, hogy ő is pötyögteti az írógépet, mint én. Kérvényeket írogatott, harcolt a jogaiért. Aztán alkoholba fojtotta bánatát... Kislánya együtt játszott az enyémmel naponta az erkélyen, s mégis szinte alig ismertük egymás ügyes-bajos dolgait. A jó napot!-on meg a közhelyes hogy van?-on kívül legfeljebb az időjárásról ejtettünk még szót a feleséggel, ha a nyakunkba zúduló zápor elől kutyafuttában szedtük le a száradó ruhákat a kötélről... Sokáig nem tudtam rájönni, hogy a nyolc hónaposan meginduló fiam miért szalad vissza rémülten az ajtóból, amikor meglátja a ,,csúnya szomszéd bácsi'-t. Hiszen soha nem ijesztgettük vele, sőt igyekeztünk a másságát elfogadtatni, érthetően megmagyarázni neki. Így kerek a világ, ,,látod, a galambok közül is hány lógatja a szárnyát, mégis megeteted, sőt haza akarod hozni őket, nem kerülöd ki, ugyanúgy szereted, mint a többit. Az emberek is megsérülhetnek sokféle betegségtől...' Nyíló értelme győzte le félelmét, irtózatát. Azt a félelmét, amelyet terhesség alatt én tápláltam bele öntudatlanul minden alkalommal, amikor meglátva a rokkant szomszédot beleborzongott testem-lelkem: ,,Istenem, csak egészséges gyermeket szüljek!'
Persze hogy önző és tapintatlan és érzéketlen voltam. Melyik egészséges ember nem az?! Csak akkor tanuljuk meg az együttérzést, ha közvetlen közelünkbe csap le a villám, ha szeretteink szenvedései által tanuljuk meg, hogy a holnap bizony sok meglepetést tartogat(hat) a számunkra (is).
,,És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt az enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.'
A ,,beszélő' jelzőlámpák, a lenyesett és sárgára befestett, jellel ellátott útkereszteződések még nem váltják meg a világot, de talán egy kicsit mássá teszik. Arra tanítanak bennünket, hogy odafigyeljünk rokkant embertársainkra. A szellemi vagy testi fogyatékkal élő polgártársainkra. Vagy ahogyan a szakterminológia most meghatározza: a sérültekre. Végül is, látják, nem a szavakon múlik, hogy ki hogyan érez, hanem a tettekben derül az ki.