— Nagyon nehéz olyan dolgokról beszélni, amelyeket az ember szégyell. Az én történetem pedig sajnos csak ilyenekből áll — mondja alig hallhatóan. (Megkérem, hogy nyugodtan beszéljen hangosabban, mire körülnéz, és megkérdezi: biztosan senki sem hallgatózik a kerítés túloldalán?) — Lehet, magát még nem érte oktalanul sérelem, azért nem olyan óvatos a környezettel szemben. Mert higgye el, sok rossz ember is van, nem csak jók. És nekem mindig az előbbiekből jutott több, talán ezért vagyok ok nélkül is bizalmatlan gyakran. Idevalósi születésű vagyok, szüleim egyetlen gyereke. Tanyasiak voltunk, de a szüleim azt akarták, hogy nekem jobb, szebb életem legyen, mint amilyen az övéké volt. Kicsi koromtól kezdve legszívesebben orvos voltam játék közben. Anya szerint sosem féltem az orvostól. Ha beteg voltam, a rendelőben végigkérdeztem a nővéreket, mi mire való, és arra már világosan emlékszem, hogy irigyeltem őket a tudásukért. Így nem csoda, hogy a szüleim az egészségügyi középiskolába írattak, hogy ha orvos szeretnék lenni, könnyebb legyen az egyetem.

Nem voltunk gazdagok — a családi ház mellett néhány hold földünk volt, és apám gyárban is dolgozott. Talán csak abban különböztem a többi gyerektől, hogy már kicsi koromban súlyban „erősebb” voltam a kelleténél. A középiskola arra is jó volt, hogy megtanuljak szebben beszélni, öltözködni, lássam és halljam az osztálytársnőimtől, hogyan kell vigyázni a testsúlyunkra. De ez utóbbival sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni. Igazából nem is nagyon zavart, mert így is akadt udvarlóm. Sőt, olyan komoly is, hogy a negyedik osztályt nem fejeztem be, mert terhes maradtam a fiútól, aki akkor már dolgozott. A két család úgy határozott, hogy összeházasodunk, az első terhességet nem szabad megszakítani, mondták. Így történt. Anyósomékkal éltünk, és az első fiú után másfél évre megszültem a másik kislegényt is. Mivel anyósom beteges volt, én nem dolgoztam, cserében én voltam a család háziasszonya, cselédje, mindenese. És a két gyerek nevelőnője. Semmi másra nem jutott időm, nem törődtem magammal. Anyósom javasolta, vegyek már magamnak valami új „rongyot”, de a férjem nem adott rá pénzt, mondván: nem győz keresni a kosztra meg a két gyerek öltözékére. Így kezdődött. Gyorsan romlott a viszonyunk. Hároméves volt az idősebb fiam, amikor a férjem összeszedte egy régi kartonkofferbe a lánykori holmimat, és a batyu ott várt a bejárati ajtó előtt. Rajta egy cédula az üzenettel: Olyan vagy már, mint egy fejőstehén, nem bírok rád nézni. A gyerekek maradnak, nem akarom, hogy szégyelljék az anyjukat.

Nem tudtam, mitévő legyek. Abban az időben halt meg anyám idős nővére, aki nagyon szeretett, és kiderült, hogy rám hagyta a kis házát. Odaköltöztem, de teljesen el voltam veszve. Nem akartam hazamenni a szüleimhez, mert hát: magam szakajtottam, hát szagoljam is magam. Akkor még nem tudtam, hogy társ nélkül az ember semmit sem tud elérni. Olyan súlyos depresszióba estem, hogy a szüleim zárt intézetbe akartak tetetni. A szomszédaimnak köszönhetem, hogy a hivatalos szervek előtt bizonyították: teljesen normális vagyok, csak a pillanatnyi helyzetemet nem tudom kezelni. Így maradtam itthon. Hónapokig jártam gyógykezelésre, és valahogy ismét elkezdtem élni. A fiaim nőttek, néha meglátogattak, de ennél többre nem volt hely a szívükben számomra. Dolgozni is elkezdtem, tizennyolc év után pedig kapok is valamennyi nyugdíjat. A szüleim meghaltak, megörököltem a házunkat, a néhány hold földet. Meghalt az apai nagymamám is, az ő házát szintén én örököltem, nincs másik unokája. Én most is abban a tatarozott régi házban élek, amelybe a kartonkofferemmel beköltöztem. Rokonaim alig vannak. Az idősebb fiam már nős, van két unokám, ők időnként meglátogatnak. A fiatalabb fiam mindig akkor jelenik meg, ha hallja, hogy örököltem. És ilyenkor elsírja, hogy új magánvállalkozásba kezdene, ha segítenék neki. És én persze segítek, de a pénzt sosem kapom vissza. De azért elvagyok magammal. Ha szép idő van, kiülök a terasz lépcsőjére, és elnézem a járókelőket. Próbálom kitalálni, ki magányos, és kinek van párja. Időnként sétálok a parkban vagy olvasok az udvari diófa árnyékában. Néha még az is megtörténik, hogy valamelyik rokon meghív. Ilyenkor boldogan mondok igent, és a vendégségben megkérem a rokont, engedje, hogy az autójával tegyek néhány kört a ház körül. Mert a jogosítványom még megvan. Igaz, az érvényessége lejárt. De nem újítom meg, hiszen már nincs szükségem autóra. Arról nem is beszélve, hogy pénzem sincs rá. Erről alaposan gondoskodott a fiatalabb fiam.