A szervezők szerint rekordmennyiségű versenyző gyűlt össze a 28. Középiskolások Népművészeti Vetélkedőjén. Harminchárom produkciót láthattunk körülbelül száz versenyző előadásában.

Maletaski Krisztina felvételei

Amint beléptünk a színházterembe, már hangolt is a Fokos zenekar, mely egész nap húzta a talpalávalót, besegítve a vetélkedő zenészeknek, táncosoknak, majd este a már kissé ittas bulizni vágyóknak. Áram egy ideig nem volt, úgyhogy egy kisebb feszültséget is érezhettünk a levegőben, viszont húszperces késéssel megérkezett az elektromosság, és elkezdődhetett a vetélkedő.

Felcsendült a tambura, ciripelt a hegedű (néha egy kicsit nyekergett is), zengett a citera, az énekesek hangszálaikat rezegtették, kopogtak a csizmák, peregtek a szoknyák. Szólistákat és zenekarokat is hallottunk, voltak szólótáncok, kettősök, illetve tánccsoportok is. A versenyzők bizonyították: egyáltalán nem számít, hogy egyedül vagy tizenöten vannak-e a színpadon. Néha akkora energia áradt a közönség felé, hogy aki életében nem táncolt, annak is kedve támadt felugrani, és csapásolni vagy csujogatni egyet. Mindenki megállta a helyét. Persze, a legprofibbak is rontanak, most is előfordult, hogy félrefogtak egy-két hangot, egy-egy lépés nem úgy jött ki, ahogyan kellett volna, de a fiatalok megmutatták, hogy ha ők is csak mosolyognak ezen, akkor a közönséget sem fogja zavarni.

Este az Üsztürü együttest hallhattuk, melynek tagjai erdélyi származású zenészek, a hangulatot pedig csak fokozták a Honvéd táncegyüttes tagjai. A zenekar nagybőgőse, Szász Lőrinc azt állította magáról, hogy nem tud színpadon beszélni, mégis elég jókat nevettünk rajta. Szerinte a zenekarban mindenki prímás akar lenni, még az is, aki nem hegedül. Valahogy így van ez mindenhol. :)

A táncházban tetőzött a hangulat. A versenyzőktől ilyen kijelentéseket lehetett hallani: „Tökéletesen érzem itt magam.” „Ez egy nagy család, ahol mindenki ismer mindenkit, nem versenyként tekintünk rá. Mi lentről szurkolunk azoknak, akik a színpadon vannak.” „Nekünk az a célunk, hogy minél többen műveljék a néptáncot, nincsenek vetélytársak.” „Népzene nélkül nem tudom, mi lenne velem.” „Főleg az esti táncházakat szeretem, mert itt mindenki ezt csinálja.” „Nem érdekel a közönség, nekem az a fontos, hogy én jól érezzem magam, és tudjak kommunikálni a zenekarral, nekem ez az életem.” „A taps a fizetségem.”

Az egyik felkészítő tanárt, Zobori Petit is elcsíptem, aki egyébként maga is versenyző volt: „Úgy veszem észre, hogy most értek el abba a korba, amikor elkezdik érezni azt, amit csinálnak, rájönnek, hogy ez miről is szól, most élik. Nincs tanár-diák kapcsolat, inkább csak baráti. Ha megtetszik nekik egy dal, elhozzák, én pedig segítek nekik abban, hogy megtanulják.”

A zsűri egyébként azt mondta, hogy a fiatalok nagyon jó úton haladnak. Egy produkcióra sem lehetne azt mondani, hogy rossz volt. A fiatalok többsége az általános iskola után sajnos nem folytatja a néptáncot, a népzenét, az éneklést. Valahogy meg kellene őket fogni, és a mai napot látva a helyzet nem reménytelen. Az egyik zsűritagot idézve: „Mennyire jó már, hogy száz ember megfordult a színpadon, és hogy milyen sokan maradtak a táncházban, ahol együtt bulizhattunk.”

A nap margójára: „Akinek most kedve nincs, annak egy csepp esze sincs.”