Pedig egy átlagos, rendezett, tisztán tartott kisvárosról beszélünk, sok hasonlóban jártunk már. Aztán rájöttem: azért tűnik ilyen csodahelynek és különlegesnek, mert a benne élő barátnénk ennyire lelkesen beszél róla, miközben körbevezet bennünket. Mert ő szereti, szeret ott élni, s őt is szereti a város és annak lakosai.

Amikor Budapestre utazom, az ott élő vajdasági barátaim mindig megkérdezik, hogy vagyok, mi újság itthon. Általában azt válaszolom, jó lokálpatriótaként, hogy minden remek, dolgozom, szép az élet, várom a nyarat. De egy ideje csak úgy tudok erre válaszolni, hogy soha jobban, itthon most annyira jó, hogy elképzelni sem tudnék jobb helyet. Most valami földöntúli lelkesedéssel vezetnék körbe bárkit Szabadkán, és mutogatnám a tereket, épületeket, de főleg az embereket, barátokat és ismerős arcokat, akik benne élnek, akik körülvesznek, akikkel nap mint nap találkozom. S akinek most mutatnám meg Szabadkát, valószínűleg azt mondaná: te, ez a legjobb hely a világon, jövök haza. Irigykedne, milyen jó nekem, hiszen itt még a hétköznap is ünnepnap. A terek nem lettek szebbek, az utcák sem tisztábbak, az élet sem fényesebb, valahogy az emberek lettek azok.  

Sokat beszélgetünk baráti körben azokról, akik külföldre költöztek: Vajon mik a terveik? Hazaköltöznek-e valaha is? Mennyire lehet nekik jó ott, ahol vannak? Mennyire van honvágyuk? Sütnek-e burekot, hogy meglegyen az otthonérzés? És most új kérdések fogalmazódtak meg a fejemben: Mennyire lelkesen mutatnák be a várost, ahol élnek? Van-e egy motiváló és támogató baráti körük, mellyel rendszeresen találkoznak?

Én most csak annyit kérek, gondolják végig, és ha nem tudnak úgy beszélni a városukról, hogy akár én is kedvet kapjak ott élni, akkor lehet, hogy inkább haza kellene költözni — én ugyanis szívesen meggyőzöm őket arról, hogy jelenleg (is) ez a legjobb hely a világon, és a világ legjobb emberei lakják.