Egy laza kézmozdulattal akár zsebre is vágható könyv született, olvasható buszon, vonaton, fotelben ülve.

* Miért dönt valaki úgy, hogy könyvet ír?

— Ha el kellett volna döntenem, hogy könyvet írok, akkor lehet, hogy nem vágok bele. 2018 óta jelennek meg novelláim, először az Előretolt Helyőrségben, és született egy novellasorozat, melyet beadtam a Forum Könyvkiadó fiatal szerzőknek kiírt pályázatára. Az eredményre nagyjából egy évet kellett várni, de kiderült, hogy megnyertem, majd ezután jött még egy hosszabb időszak, hogy ebből könyv is legyen, de megérte. Az ember újságíróként naponta dolgozik szövegekkel, ez pedig egészen más koncentrációt igényel. Ráadásul egy hosszú munkanap után az embernek nincs is mindig kedve írni. Lackfi János mondta, hogy mindennap le kell ülni, és írni négy-öt órát, de ha valaki szövegek közt él, akkor ezt nehéz kivitelezni. Az újságíró barátaim mindig viccelődnek, hogy jaj, ti, művészek, az író barátaim pedig, hogy ó, ti, újságírók. Én azt szoktam mondani, hogy én kiránduló vagyok ebben a műfajban.

* A történeteid helyszíne Párizs. De miért éppen a francia főváros? Könnyű megragadni a hangulatát?

— Erre két válaszom is van. Jártam már Párizsban, nagyon szeretem a hangulatát, és elég távol van ahhoz, hogy közel legyen, s elég közel, hogy távol. Mindenkinek van egy elképzelése a városról, például a filmek kapcsán, és mindenkinek van legalább egy gondolat, egy film, egy dal, egy énekes a fejében, ha azt hallja: Párizs. Van, akinek Édith Piaf, másoknak Charles Aznavour vagy Louis de Funès, Godard ugrik be. Igazából mindenki ismeri, de senki sem ismeri eléggé, így jó búvóhely egy alkotó számára. A történeteit ebbe a közegbe helyezi, kellően romantikus hangvétellel színezi, a szereplőit pedig elbújtatja benne. A szereplők valójában lehetnének bárkik a világ bármelyik pontjáról, Szabadkáról vagy Londonból egyaránt. Valaki egyszer azt mondta, hogy a világban elidegenedő ember nem a mi történetünk, én viszont azt gondolom, hogy de igen, és igazából erről is szólnak a történeteim. Valamint az elmúlásról, a szerelemről, a megcsalásról, különféle intrikákról, emberi kapcsolatokról, magányról, szeretteink elvesztéséről, mindennapi jó cselekedetekről. Ha a történeteim Szabadkán játszódnának, ahol sok szakértője van a városnak, akkor lépten-nyomon beleköthetnének, hogy ez nem akkor volt, nem ott volt, nem úgy. Egyébként olyanoktól is kaptam visszajelzést, akik éltek Párizsban, s azt mondták, nagyon pontosan megragadtam a város hangulatát. Sokan írtak Párizsról, például Márai Sándor is, aki a szörnyűségekről is írt, bevándorlószemmel. Én a mindenkori emberről írok, annak fájdalmairól, örömeiről. Kellett hozzá hat év, hogy megírjam, mert én úgy dolgozom, hogy ha eszembe jut egy régi történet, egy mondat, akkor néha néhány hétig is gondolkodom rajta. Amikor rászánom magam, hogy összeírjam a gondolataimat, akkor elkészül egy váz. Ezután jön a következő fázis, az írás, mely mindig éjszaka történik, és másnap átnézem a leírtakat. Arra is kellett figyelnem, hogy a hangulat megegyezzen. Minden egyes novellánál volt egy-egy dal, mely írás közben szólt a fejemben, ez sokat segített.

* Mely előadók dalait hallgattad?

— Volt természetesen Édith Piaf és Yves Montand, de legtöbbször kórusművek szóltak, instrumentális zene. De Jackie Gleason lemezeit is rongyosra hallgattam. A könyvbe néhány híres embert is beleírtam, akik főleg amerikaiak, hiszen az ’50-es, ’60-as években sok amerikai film készült Franciaországban, lemezeket is rögzítettek, több jazzelőadó fellépett Franciaországban is, Count Basie-től kezdve Sinatráig, úgyhogy ez a zenei vonal is megjelenik.

* Kikről mintáztad a Szalonspicc karaktereit? Kitaláltak, vagy lebegett a szemed előtt valaki, akit ismersz?

— Mindegyik nagyszülőm kapott egy karaktert a könyvben, Jules-t például az apai nagyapámról mintáztam, aki vendéglátós volt Vajdaságban, és sokan ismerték. Az ő neve Gyula volt, így lett Jules. Az utolsó novella főhőse egy szövegíró, akit pedig a másik, tehát az anyai nagyapámról mintáztam. De a könyvben sok valóságos dolog van. Az egyik párizsi utazásunk során a feleségemmel beültünk egy kis bisztróba, mely nem a legdrágább, de kipróbálhatod a helyi ételeket. Volt ott egy főúr, aki szokásaiban nagyon emlékeztetett nagyapámra, és ebben a bisztróban találkoztam azzal a férfival is, aki az első novellámban megjelenik. Egy öregember, aki ott ül, vele szemben senki, csak egy másik italos pohár. Egymagában koccint a pohárral, és iszik belőle. Az jutott eszembe, biztos gyászol valakit, vagy azért van itt, mert az, aki szemben ülne vele, már nem lehet ott, de így tiszteli meg az emlékét. Ehhez kapcsoltam azt a régi, vajdasági, éttermi szokást, amelyet a szerelmesekkel csináltak annak idején a pincérek: kivittek egy szál rózsát, hogy ezzel az úr készült a hölgynek, közben ez persze nem így volt, de tudták, hogy úgysem fog megharagudni a fiatalember, hiszen a nő megörül, és a végén senki nem haragszik, ha a pincérnek a ceruzája vastagabban fog.

* A borítón egy Télapót látunk a Le Petit Parisien kávézó előtt, s az ő történetét is megismerhetjük. Jól érzem, hogy őt is több karakterből gyúrtad össze?

— Igen. Egyrészt maga a kép is figyelemfelkeltő, rögtön megindul az emberben egy film, hogy ki lehet ő, miért álldogál ott, stb. Ezt is igaz történet ihlette, ráadásul vajdasági és francia vonatkozása is van. Merthogy Philippe Noiret francia színész is egy ideig mellőzöttnek érezte magát, de egy bunyevác színész is, aki ismerte nagyapámat, és neki panaszkodott erről. Ő volt az, aki sokszor álldogált jelmezben nagyapám étterme előtt, ha esett az eső, ő mindig behívta, s azt mondta, gyere be, főzök neked valamit, aztán megiszunk egy pohárral. Amikor én találkoztam vele tizen-egynéhány éve, akkor a nyugdíját kiegészítendő Télapóként járta az óvodákat, és fényképezkedett gyermekekkel. Ez nagyon elgondolkodtatott, hiszen ott állt előttem egy színész, aki játszotta Hamletet, s a legtöbb Richárdot, most viszont itt ül, és néhány százasért gyermekekkel fotózkodik. Ez a kép nagyon megmaradt bennem, ezért megírtam. A Philippe nevet adtam neki, utalva Noiret-re.

* Van kedvenc novellád a könyvből?

— Nehéz egyet kiemelni, de talán a legutolsó, az Egy borítéknyi boldogság. Sokan, akik olvasták, szintén ezt választották. Ebben nem hal meg senki, pozitív a végkifejlet, és valamilyen szinten folytatásért is kiált. Emellett még az Isten fizesse meg és a Legalább egyszer is közel állnak a szívemhez. Az Isten fizesse meg témáját szintén az életből merítettem, elhangzott párbeszédet írtam bele. Szabadkán elegyedtem beszédbe egy bácsival, aki éppen a kukából túrta ki magának az ételt. Elmagyarázta, hogy iskoláknál a legjobb a szemetet túrni, mert a gyerekek sokszor eldobálják az otthonról hozott szendvicseket, és vesznek maguknak pénzért boltit. A Legalább egyszert pedig egy nagyon jó barátom édesapja ihlette, aki súlyos beteg volt, és elhunyt. Az ő történetét írtam bele. Tartottam tőle, hogy megharagszik-e, de amikor elolvasta, nagyon pozitívan reagált, és akkor tudtam, jó döntés volt.

* Újságíróként az ember sok érdekes dologgal találja magát szemben, a téma ezért, mondhatni, az ölébe hullik. Van olyan történeted, amelyet az újságírós élményekből írtál?

— Ilyen is van, igen. Az egyikben van egy taxisofőr, aki — mint kiderül — egy olyan kanapén várja a nyomozás végét, amelyen előző este valaki meghalt. Hát ez velem is megtörtént, egy helyszínelés után a rendőrök megengedték a család kérésére, hogy ott forgassunk, és leültetett bennünket a nő a kanapéra, elkezdte mesélni a tragédiáját, aztán hozzátette, hogy ahol most ülök, ott lőtték le tegnap este a fiát, és ott vérzett el. Hát itt leállt a forgatás, egy kicsit össze kellett magunkat szednünk. 

* Lesz-e következő kötet?

— Még nem gondolkodtam ezen, hiszen ez most így kerek, de érlelődik bennem, ezért elképzelhetőnek tartom.