Nem könnyű a szerelemről írni. S nekem sok szerelmem van. Az egyik már elég idős, ötvenéves lett az idén. Feje mégsem őszes. Sűrű, fekete loboncán kalap virít. Ő a KMV. Ülök a becsei színház üres klubjában — mely néhány órája még zsongott, tele volt fiatalokkal, idősebbekkel —, és nem tudok mit írni. Ma volt a gálaműsor, azóta már leszedtük az ötven év fotóit bemutató kiállítást a falakról, melyek immár csupaszon pislognak, egy kissé könnyes szemmel. Ők is jobban szeretik, ha KMV-be öltöztetik őket.

A szerző felvételei

Nem tudok mit írni, pedig lapzárta lesz holnap. És sajnos akkor sem leszek okosabb. Fel-felvillannak előttem képek, hangulatok, mondatok egy-egy önálló műből, hallom, amint régi KMV-sek olvassák fel a több éve írt szövegeiket, csillognak a szemek örömkönnyektől és egy pici szomorúságtól, hogy vége lett. Pedig dehogy lett vége. Ott van egész évben. Mert ez valahol egy életérzés is, azt hiszem. Összetartozás, titkos összekacsintás, rengeteg művészet, egyszer elmúló soha el nem múló középiskolás évek. Csak a három nap múlt el.

Egy kaleidoszkóp apró mozaikkockái villannak most fel. Forgatom jobbra, majd balra, szép és színes, akárhogy nézegetem. Aki soha nem ment el erre a rendezvényre, az nem érti ezt a nagy szerelmet. Aki viszont már ismeri a KMV-t, annak nem is kell magyarázni. „Nekem aritmiám van. Érzelmi és fiziológiai alapon is” (Vígi László leköszönő KMV-alelnök vasárnap délutáni üzenete). Három éve mindennap megjelenik a KMV-fanzin. Lelkes kis csapat írja, néha éjszakába nyúlóan is, hogy a versenyzők másnap reggel már kézbe vehessék. Ennek a kaleidoszkópszerű írásomnak a mozaikkockáit az eddigi fanzinokból válogattam össze.

„Köszöntelek 50. születésnapodon, Te örökifjú rebellis, folyton szerelmes, szemlélődő, mindenkinek beszóló, önszerveződő, Te 50 évesen is gyönyörű, ránctalan, kalapos, Te generációkon átívelő huncutság, aki álmosan keltél ma fel, mert hosszúra nyúlt — szokás szerint — a tegnap éjszaka, de hát megéri. Évek óta megéri. Összejönni újra testvérekkel, barátokkal, a mindenkori fiatalság vagy Te magad. A mindenkori vajdasági művész középiskolás, a becsei tavaszban sütkérező, a szárnypróbálgató, a kacagó szemű, lefotózlak. Kiállítalak, megformállak, elképzellek, ha távolodik az április. Elképzellek akkor is, amikor közeleg. Heves vággyal várom érkezésed, és gyerekes izgalommal hullok a nyakadba. Ötven éve (majdnem) szüntelen” (Kovács Vecei Sára szervező).

Az ötven év fotóiból, írásaiból szerkesztett kiállítás megnyitóján az elmúlt fél évszázad szervezői, nagy öregek, nagy fiatalok beszélgetnek egymással. Mesélik a történeteiket, s egy-egy régi képre bökve, egymást túlkiabálva mutogatják, ki van rajta. Minden képhez tartozik egy történet. Nem is egy. Sok-sok történet. „Az ott Urbán András kopaszon, mellette a Keszég Laci. Ez a Pribilla Vali! És ott van Verebes Gyuri is. Nahát, Vicei Nati ott alatta! Nézd Fenyvesi Ottót, milyen laza pózban feszít!” És még több Dormán László-fotó. Tele a színház előtere velük. Időutazás. Szédülés.

„Nyikorgó ajtó, több generáció várakozik a visszhangos előtérben. Már elmúlt hét óra. Persze, hogy késünk, de legalább egy picit növekszik az izgalom és nő a tömeg. Megszólal Vígi Laci hangja egy mikrofonon keresztül, valahonnan. Keresd a hangot, amíg elkezdi a mesét, a KMV ötven évének meséjét. Interaktív tárlatvezetés, séta az időben, a valamikori szervezőkkel, a sokatmondó fotók áradata között. Kiaggatott szövegek a Képes Ifiből, a régi nyertes alkotások belógnak arcunkba, olvasásra kínálkozva, hogy tessék tanulmányozni, átolvasni, mi is itt vagyunk, mert azért ötven év az ötven év. Olvasom, és rájövök, hogy az akkori fiatalok hogyan reagáltak a környezetükre, a politikára, nem maradtak csendben akkor sem, amikor nem volt veszélytelen megszólalni, egyetlen szót leírni” (Bicskei Kata).

Szombat este. A KSZFV legjobb előadása. Megnézem másodjára is. Tasnádi István: Paravarieté. Előadja a szabadkai Fabula Rasa Színjátszó Grund. Zseniális ez a szöveg. Zseniális szerepformálások, profi amatőrök, amatőr profik. És indulunk a koncertre. Kistehén, Ivan & The Parazol, Lusta bítek. Az is itt van, aki nincs. „Ezt is elviszem magammal...”

Koncert utáni beszélgetés: „Amiket én kaptam tőletek, azt most visszaadhattam. Valamit képviseltek, amit folytatni fogtok, én pedig nézni és hallgatni foglak benneteket. Ahhoz már csak néhány év kell, hogy a mostaninál még magasabb szintre lépjetek... Próbálom fejtegetni ezt a vajdasági csapatszellem-hangulatot. Energiát ad. Nem értem, hogy mi van itt, amitől itt olyan jól működnek a dolgok minden körülmény ellenére. Energikus és nyitott és szabad és laza és könnyed. Szeretném megtudni, hogy mi a titkotok” (Kollár-Klemencz László író, dalszerző, a Kistehén zenekar frontembere, zsűritag).

Az idén többen is szavaltak Sziveri János-verset. A költő sorai visszacsengenek lefekvés előtt: „s föláldoztuk egy kályháért a telket ami még / tartotta bennünk a lelket...” Milyen jó, hogy a középiskolások szeretik Sziverit.

„Ügyeltek, hogy a jobb tanárok ne kerüljenek iskolákba, emiatt sokszor a szakközépiskolákból tehetségesebb gyerekek kerültek ki, mint a gimikből. Hát itt a Sziveri is, mosógépeket javított. Az olajkályhákhoz értett egyedül. Együtt laktunk, és folyton azzal hencegett, hogy meg tudja javítani a dozátort” (Tari István egykori szervező).

A mostani szervezőbizottság elnökei az idén — tizenegy év után — átadják a stafétabotot a következő generációknak. Elköszöntek. Elköszöntünk. Egyikünk torka sem úszta meg a gombócot. Pedig mennyit nevettünk. Mennyit nevetünk...

„Az egyik legviccesebb sztori a plakátpályázat kapcsán történt. Meghirdettük, érkeztek a munkák, egy diáktól két plakátot is kaptunk: az egyiken Horthy Miklós ült a lován, mellette a KMV hivatalos szövege, a másikon pedig egy tank és a szöveg. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, mi késztette, hogy ezeket a plakátokat adja be. Addig beszélgettünk, hogy végül rájöttem, a Magyar Szóban egy oldalon két pályázat is megjelent: az egyik egy 1956-os megemlékezéshez, a másik pedig a KMV-hez kért plakátokat. A diák összeolvasta a kettőt, és nem is értette, miért kérdezgetem annyira a munkájáról” (Szilágyi Miklós, a KMV idén leköszönő elnöke).

És a gála. Pesitz Mónika felolvasta a középiskolában írt — még mindig kiváló — humoreszkjét, mellyel első díjas lett (négy évig volt a humoreszk kategória első helyezettje). Jódal Kálmán harminc éve írt első díjas novellája pedig aktuálisabb, mint valaha. És jönnek az idei elsők. Jobbnál jobbak. Színvonalas szövegek, remek előadások, zene, tánc, film. Erős év volt az idei. Erős generáció ez a mostani. Vagy mindegyik az volt? Már nem tudnám felmérni.

Mindent el akarok mesélni, de ez egy végtelen történet. Egy lehetetlen misszió. Ötven év. Fél évszázad. Isten éltessen, kedves KMV! Soha ne legyen véged!