Azt szokták mondani, hogy a vér nem válik vízzé, hogy a testvérek testvérek maradnak, még ha időnként netán össze is különböznek. A haza és a nemzet fogalma mindezt még magasabb szintre emeli, szinte határtalan jogokkal és lehetőségekkel felruházva. A haza és a nemzet érdekében háborút lehet kezdeni anélkül, hogy agresszornak neveznének. Élénken, sőt frissen emlékezünk még a: minden szerb egy államban akcióra. Most pedig egy újabb példa emlékeztet -- elsősorban bennünket, határon túli magyarokat --, hogy mit jelent az, amikor egy nemzet valóban egy nemzetként gondolkodik.
Szerbia és Crna Gora esetére gondolok. Igyekeznek továbbra is testvérek maradni, s ha két országban is, de egy nemzetként élni. A politikai pártok megpróbáltak ugyan viszályt szítani és kirobbantani, de a vér ezúttal sem vált vízzé: nemcsak hogy minden rátarti harag nélkül elismerte egymást a két ország, pontosabban Szerbia Crna Gorát, hanem Szerbia azonnal, leegyszerűsített és gyorsított eljárással felajánlotta a kettős állampolgárságot, hogy ne legyen ez akadály munkavállalásban, a montenegrói egyetemistának pedig ugyanolyan jogokat szavatolnak, mint azoknak, akik szerb állampolgárok. Tehát nem olyanokat, mint amilyeneket, mondjuk, a vajdasági magyarok élveznek Budapesten.
Megpróbálták már összeveszíteni a kelet- és a nyugatnémeteket, a kosovóiakat az albániai albánokkal. Határral elválasztani a boszniai szerbeket az anyaországtól, de a politikának és a történelemnek ez csak ideig-óráig sikerült. A szerb nemzet, vízum és útlevél nélkül tartja a kapcsolatot saját magával, az országhatárok ellenére. Kevés az a vajdasági horvát, akinek még nincs egy anyaországi útlevele is, a szerb jogszakértők pedig egyenesen biztatnak a két útlevélre, hiszen sohasem tudni: lehet, hogy például Montenegró előbb bekerül az Európai Unióba, vagy pedig a schengeni fehér listára, és máris itt a kettős állampolgárság előnye, nem veszélyeztetve az anyaország anyagi jólétet és biztonságát.
Azt pedig már nem is említem, hogy miért mondtam el mindezt. Hiszen úgyis tudják, meg szégyellem egy kicsit az anyaország állandó macerálását. Azt viszont továbbra sem tudom megérteni, hogy mit vétettünk mi határon túliak? A láncos kutya időszakában 1945-től a hatvanas évekig haragudtak ránk, a kávé-kakaó korszakában irigykedtek a piros, világútlevél miatt, a tragikus délszláv testvérháború és az embargó idején talán egy kicsit sajnáltak is bennünket. És mindezek után szégyenlősen ugyan, de feltehetnénk a kérdést, hogy: mikor szeretnek már egyszer bennünket, határon túliakat, mint testvért és nemzettársakat?