Mostanában furcsa érzés kerít hatalmába: hogy nem ismerem szülővárosomat. Naponta tűnnek el régi épületek, magasodnak fel újak az éj leple alatt, mint eső után a gomba, szinte hetek alatt cserélnek gazdát az üzletek, kocsmák, bankok, megszokott utcáim idegenné válnak, s ha bennük kószálok, megtörténik, hogy rám tör a félelem, eltévedtem. ,,Hogy épül, szépül ez a város - jegyzik meg elégedett mosollyal a nagyvilágból hazatérő rokonok, s nem értik, miért biggyesztem le az ajkam, miért ez a lehangoló közömbösség.
Tudom, hogy a gyors változások korát éljük, de azért az néha mégis bosszantó, hogy az ember reggel elindul egy bizonyos szaküzletbe bevásárolni, s aztán a színhelyre érve elhűlve konstatálja: a bolt megszűnt. S persze, abban a pillanatban fogalma sincs, hogy merre menjen, hol kutasson tovább. Bezzeg egykor, tíz-húsz évvel ezelőtt mindig ugyanazon a sarkon ugyanabba a boltba léphetett be, ugyanazzal az elárusítóval találkozhatott, s ez valamiféle biztonságérzetet keltett benne. Most bizonytalan, ideges, zavart, feldúlt...
Elromlott a mosógép programozója. Nem is akármilyen mosógépé, hanem egy Gorenje gyártmányúé. Ami ugye, valamikor márka volt. Egy ilyen megbízható masina a család tagjának számított. Szóval elromlott a mosógépnek egy fontos alkatrésze, még pontosabban csak egy kis része, egy párcentis műanyag ketyere, ami forgatta a programozó gombját. Hát istenem, megtörténik ilyesmi, csapja fejébe kalapját ilyenkor a házigazda, s elmegy abba a bizonyos szaküzletbe... Melyikbe is? A teremburáját! Hát itt volt! A javító-szerelő műhellyel együtt! Volt... Toporog, ténfereg egy ideig, aztán hazamegy dühösen, s felhívja telefonon a legelső mestert. Aki egyáltalán nem ad biztató választ. Nem lehet olyan kis izét-bizét venni jelenleg sehol, esetleg csak megrendelni. Elmúlik egy hét, két hét, s közben nemcsak az idegek őrlődnek fel az értelmetlen várakozásban, meg ugrik fel az euró árfolyama, hanem kiderül, már a Gorenje márka híre-neve is jócskán megkopott, kifakult. Emberünk felveszi a Gulliver-csizmát, és átszeli egész Észak-Bácskát egy műanyag ketyere után kutatva. Nincs, nincs, nincs, válaszolják Újvidéken, Topolyán, Zentán, Szabadkán... De ez utóbbi helyen adnak neki egy telefonszámot. Egy tippet. Felhívja az illetékest, s az elmondja ugyanazt: műanyag ketyere nuku, de egy új, komplett programozó szerkentyűt adhatnak - ha a masina nem régebbi mondjuk egy évnél. Az ennél ,,ősibb gyártmányúakhoz ugyanis nem biztos, hogy passzol a jelenlegi áru. ,,Értse meg, uram, ma vagy háromszáz különféle típusú mosógép van... Emberünk megérti, és rögtön a helyszínre siet. Örömmel látja, jó helyen jár, hiszen az utca sarkán ott a Gorenje servis cégtábla. Ám az épületben senki, csak egy újabb felirattal találja szembe magát: a cég elköltözött. Mond egy cifrát, s elkullog a város másik végébe. Hurrá! Megtalálja az üzletet. Épp most meszelik. Kulcsot csörgetve a kezében az ajtónál megállítja egy fiatalember, mint valami testőr. ,,Hova, hova? Mit akar? Emberünk igen jókedvű, örömében rögtön szóhoz se jut, csak menne már be az üzletbe, minél előbb szeretne túl lenni ezen a nehéz napon. ,,Mit akar? Ez egy Gorenje javítóműhely. Látom, épp ide igyekeztem - így a válasz. Az előbb beszéltem magukkal telefonon, bejártam a fél várost, hogy... ,,Ja, szóval úgy. Tudja, ez még tegnapelőtt egy gyógyszertár volt, azt hittem... Most mit mondjon? Kérjen egy ,,elfekvő aszpirint? Vagy egy Bensedint? Mert az most igazán jót tenne...
Ehhez a frappáns kis történethez képest az én gondom egészen piti ügy. Újév előtt bejártam az összes papírkereskedést (mit az összest, hiszen két bolt időközben ,,felszívódott!), hogy asztali naptárt vegyek. Azt mondták, elfogyott, nézzek be az ünnepek után. Úgy tettem. Az elárusító sajnálkozva állapította meg, hogy az utolsó darabot épp az előbb vette ki a kirakatból, és eladta. De adhat másmilyent, nagy a kínálat, csak épp asztali nincs. De ha van mobiltelefonom, miért van szükségem asztali naptárra? A mobilba mindent be lehet jegyezni... Most mondjam azt, hogy én egy földhözragadt, maradi típus vagyok? Á, inkább törje a fejét... Ráfér.
Ismerősöm égre-földre keresett egy, a gyerekkorából jól ismert, amolyan régi fajta, fából és drótból készült egérfogót. Hát nem talált. Helyette az egyik mezőgazdasági szakboltban egy műanyag rágcsálócsapdát ajánlottak neki. A célnak kitűnően megfelel, győzködött az elárusító. Ismerősöm megvette, hazavitte, felállította, úgy, ahogy utasították, sajtfalattal a közepében. Reggel szomorúan látta: se sajt, se egér. A furfangos jószág belakott, majd csapdája műanyag falát is átrágva szabaddá tette magát.
Hát ezért lett ilyen egérrágta, kurta most az én mesém is...