Újból magyarverésektől hangos a sajtó, már nemcsak délen, hanem északon is. A helyzet keleten sem rózsás: az autonómia mintha szitoksztónak számítana. A helyzet Nyugaton (is) változatlan. Nem úgy, ahogy a hasonló című Remarque-regényben van: nem a háborúskodás, hanem a viszonylagos nyugalom tekintetében változatlan a helyzet Nyugaton. Ebből az irányból a magyarokkal kapcsolatban régóta nem hallani aggasztó híreket, hacsak azt nem, hogy errefelé lassan elfogy az őshonos magyar. Már csak tízezrekben számolhatók, s a tízezrek után - a tendenciák alapján aligha férhet kétség hozzá - az ezrek következnek majd. Talán épp ennek köszönhetően nem okoznak problémát: a kevés magyar kis baj, a sok magyar nagy baj?
Ez járhatott a skinheadeknek fejében, akik Nyitrán megverték a magyar egyetemista lányt? Vagy azt hinni, hogy verés közben gondolkodtak is, túl derűlátó feltételezés lenne?
Lelki pofonnak éltük meg a 2004. december 5-ét, nemcsak a határon innen, hanem a határon túl, tehát Magyarországon is. Azt könnyen meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért látnak sokan ellenséget bennünk, magyarokban keleten, északon, délen. A Kis-Antant mint politikai és katonai szövetség régen a múlté, de mint nacionalista dacszövetség továbbra is él és virul. Az tartja életben, hogy a Kárpát-medence szélső régióit betelepítő népek nacionalistái a magyarokban közös ellenséget láthatnak. Ennek oka a nemzeti történelemképet összekuszáló, zavaró tény: a történelmi Magyarország léte. A Kárpát-medencében lépten nyomon feltűnő magyar emlékekben a magyar nemzeti elnyomás jelképeit ismerik föl a nacionalisták. Ez kortévesztés. A magyar királyok (fele sem volt magyar) és a magyar nemesek (egy részük valóban magyar származású volt) kormányzati hatalma a középkori Magyarországon nem a magyar nemzet uralmát jelentette a többi kárpát-medencei nemzet fölött. A magyar jobbágy a középkori államalakulatban ugyanakkora jogbiztonságot élvezett, mint a román vagy a szlovák. A modern nemzetek ebben a térségben csak a 19. században alakultak ki. Attól fogva beszélhetünk nemzeti elnyomásról a Kárpát-medencében. Ebben valóban részt vettek a magyarok is, de nem mondhatók vétkesebbek másoknál: nem hiszem, hogy többet adtak volna, mint amennyit visszakaptak.
A nacionalistákat az érzelmi túlfűtöttség jellemzi, és nem az ésszerű, tényszerű gondolkodás. Értelmetlen, elfogadhatatlan, de megmagyarázható a magyarellenesség körükben. Ez a helyzet a sajnálatos nyitrai esettel kapcsolatban is. December 5-e sokkal nehezebben magyarázható meg. Lehet, hogy azért, mert azokban a napokban, a kampányolás sötét emlékű napjaiban, az emberi értelem mintha szabadságra költözött volna. Az érzelmek, az egyre vadabbul és gátlástalanabbul megnyilatkozó indulatok uralták a teret, a médiateret is. Egy fölismeréssel mégis gazdagabbak lettük. Az indulatok örvényében nyilvánvalóvá vált az addig agyonhallgatott tény: az, hogy Magyarországon létező valóság a határon túli magyarok elleni idegengyűlölet. Aki kételkedik ebben, az emlékezzen vissza azokra a nézői sms-ekre, amelyeket ekkoriban olvashatók voltak a képernyőn.
Az elhíresült nyitrai skinheadek pofonaikkal a Dunán túlra küldenék a szlovákiai magyart. Attól tartok, Magyarországon is akadnának olyanok, akik legszívesebben visszapofoznák ugyanazt a határon túli magyart: vissza oda, ahonnan jött. Hova menjen ezek után a szerencsétlen: a Dunába? El kell ítélni a szlovákiai nacionalisták magyarellenes kilengéseit, szintúgy a magyarországi nacionalisták szlovákellenes kirohanásait, de ezt a harmadikat is: a határon túli magyarok elleni idegengyűlöletet úgyszintén. Hogy helye legyen az embernek - magyarnak és nem magyarnak - a Dunán innen és a Dunán túl! És hogy a Duna összekössön, ne pedig elválasszon bennünket.